Közeledik a szolnoki művésztelep negyedszázados jubileuma, ami a magyar művészi kultúrának jelentős eseménye lesz. Azóta, hogy a telep alakult s mintegy folytatása lett Pettenkofen régi szolnoki letelepülésének, megszervezvén a Bihari Sándorok és Deák-Ébner Lajosok egykori szolnoki tartózkodásából kialakult művészhagyományokat, közel huszonöt év óta hangos nyaranta a telep a szorgos munkától. Még a háború alatt is nagy munka folyt ott, csak a forradalmak okoztak zökkenést, mert az oláh támadás idején a vörös hadsereg onnét védte a tiszai hidat, aminek egyebek közt a művészek csendes otthona is áldozatul esett. De ma már minden helyre állott, a telep minden műtermében eleven élet zajong, s a művészek meghívására bekukkantottam közéjük.

Gyönyörű két napot töltöttem a telepen! A fogadtatás szívélyes volt, csak a fehérruhás lányok csoportja maradt el, mivel az idén a művésznövendékek kevesen vannak, nő csak kettő és a modellek száma sem sokkal több, be kellett tehát érnem Pólya Tibor és Szüléné szíves üdvözlésével. Egyéb csalódás nem ért. Sőt, ellenkezőleg, minden várakozáson felül sikerült.

Elsősorban maga a telep. Azóta, hogy nem láttam — a háború már végére járt, és én a Koszta- és Zombory-kiállítás előkészítésére voltam ott lenn, ami tudvalevőleg meghozta Kosztának a végső győzelmet, Zomborynak pedig rég elismert rangját erősítette, meg, — mondom, azóta a telep parkja nagyon meglombosodott A parkozást Kohner Adolf báró mocénási gesztussal végeztette, s ma már szinte az őserdő benyomását kelti, szebbnél-szebb részletekkel, melyekből a művészek az érdekes tájképmotívumokat csak úgy kapásra emelik ki. Amit a barbisoni művészek őse, Millet mondott, hogy az igazi művésznek kertjéből sohasem kell kilépnie motívumokért, mert hiszen találhat minden hangulatot, csak látnia kell tudni, — azt megszívlelte azóta minden igazi művész, Szinnyei is ott élt a jernyei kertjében és onnét szedte a ragyogó napsütésben úszó vidám parkhangulatokat, a kis miniatűr kertjéből. A szolnoki művésztelep közvetlen környezete is telten teli a legváltozatosabb formaanyaggal, hátul a Zagyva partja, elől a kanyargó Tisza, az új vashíddal, alatta a felkapott strandfürdő, ahol kánikulás délben ott feredőzik Szolnok apraja, nagyja, a művészek ott potya akttanulmányokat csinálhatnak, ami ma, a magas modelldíjak mellett, hasonlóképp nem megvetendő előny. A környezet tehát — paradicsomi és művészeink el is vannak ragadtatva a természet, az isteni természettől!


Mit csináltak belőle művészeink? Járom sorra a műtermeket, úgy ahogy jön. Szüle Péternek éppen modellje van: az alispánnét, Alexander Imrénét festi lovaglóruhában. Ott ül az ura is a műterem ragyogó fényében és a közeli jubileumról beszél, aminek van egy nagy akadálya: a háború, amely úgy megviselte a szolnokiakat. Ki volt fosztva városház, megyeház, összelőve templom, még az útszéli feszület keresztjét is kilőtték az oláhok. Most már évek óta tatarozás, helyrepótlás járja, de a költség nagy és egyre nő, de azért lesz, aminek lennie kell. A városnak volt már takaros kis képgyűjteménye, a telepet fenntartó egyesületnek is hasonlóképp. Mindnek lába kelt. Ki vitte el: vörös vagy oláh? Senki sem tudja.

A híres Pettenkofenek, Bihariak, Ébner-képeknek, mindnek nyoma veszett, most már csak a telep egyik műtermében, melyben jelenleg az egyik Fényes-növendék dolgozik, áll fenn a gyűjtemény maradéka, többek közt egy igen szép Mihalik, — a telep egyre gyászolt művésze! — Fényes és egy különösen szép Vidovszky tájkép, mely lágyan omló füzest ábrázol.

Mialatt folyik a társalgás, Szüle Péter dolgozik a fekete ruhás női arcképen, aztán sorra kerülnek újabb alkotásai, tájképei és egy fekete keszkenős ülő parasztasszonyt ábrázoló képe, — ez a java Szülék közé tartozik, a művész ereje és jellemző ké­pessége itt festői formában nyilatkozik meg.

Sorra veszem aztán a többi műtermet.
Pólya Tibor nagy munkában van. De mikor nincs ő nagy munkában? Bámulatos az ő szemejárása, mely olyan mint a motolla, soha egy pillanatra meg nem áll. Ez az ember egy nagy szem. S mi mindent lát ő meg? Az emberi forma minden groteszkségét, a szín és fény minden árnyalatát. Neki matéria a Koz­mosz, festői matéria. Tájkép, arckép, zsánerkép, újabban pedig a felhő áll érdeklődésének középpontjában. Telve a műterme felhőtanulmánnyal. Nézi a szellő színeit, de főleg azt, amint a felhő száll, mert az ő gyors keze röptében kapja el a felhő futását.
— Hát mi újság a telepen?
— Semmi, csak dolgozunk... Ejnye be jó, — egész nap törtem a fejem a Magyarország heti karikatúrájának témáján. Most hát megvan!
Befut a műtermébe és néhány öt perc múlva már hozza is a kész rajzot, melyen szombat este mulat­hattak már olvasóink! ...
Az ilyen gyorsan gondolkozó impresszionista művésznek volna való az arcképfestés, mert őnála nem,kell kimerülnie a modelnek, mint a Whistlernél, aki százhúszszori, vagy a Cézannenál, aki kétszázháromszori ülés után is csak abbahagyta befejeztlenül a művét. Pólya Tibor, mivel másnap esett, behívott a műtermébe és egy rövid, igen rövid óra alatt úgy megfestette az arcképemet, hogy az csak úgy csodálkozva néz rám most is az íróasztalom előtt, kérdezvén, nem boszorkányság-e a gyorsaság?


Öccse, Iván most már tájképeket fest, minekutána leleplezték az oláhok által összelőtt, de azóta megrestaurált templom oltárképét, melynek brioja, lüktető pátosza nem mutat semmiképp fiatal festőkézre. A templomban a festők csoportja gyűl egybe az oltárkép előtt, és mikor körülnézve meglátjuk a fehérre mázolt csupasz falakat, önkéntelenül ébred fel mindenikben az az érzés, hogy ezt a szép arányú, a telep mellett elterülő kis templomot nem lehet ily rideg mezben meghagyni. Menten el is határozzák, hogy a jubileum idejére kifestik szépen, mindenik magára vállal egy darabot, és ha a festékanyagot a hívők összeadják, a munkáért nem fognak kérni semmit.

Ez istennek tetsző szép elhatározás után megyek sorra a műtermekbe, Vidovszky Bélához, Zádor Istvánhoz, Szlányi Lajoshoz, Zombory Lajoshoz, csak Fényes Adolfét találom zárva, a jeles ifjú aranyérmes most a szomszédban, Kohneréknél tartózkodik, onnét jár be időről-időre korrigálni a telepen dolgozó tanítványainak.

A többiek is meglepő szorgalmasak. Vidovszky Bélának igen szerencsés nyara van, finom tájképhangulatokat gyűjtött egybe, amellett dolgozik nagy történeti tájképén, mely az Isonzo melletti csatateret ábrázolja, most József főherceget várja éppen, akinek a képét mostani felrajzolt alakjában be akarja mutatni, mielőtt befejezné.

Zádor István, a kastélyok gazdag interiőrjeinek festője, most tájképtanulmányokba mélyedt. Meglepő finom és ritka tónusharmóniákat lát meg. Az ő szeme még üde a tájkép előtt s nincs készre formált víziója. Az új harmóniákat közvetlenül ragadja még tehát.

Szlányi Lajos, a havas tájak poétája, most a nyári virulást festi, a vizet és a partot és a tükröződést, lágyan omló harmóniákban, aminő az érzése. Hanem azért kapott ő másnap havat is, igaz, hogy csak a moziban, ahol egy sz.-moritzi hóesést játszottak, de a remek, havas tájak mindenért kárpótolták a hó szerelmesét. Zombory Lajos jéghordásainak nem lévén a szezonja, künn van az állatjai közt és a szántás-vetést tanulmányozza, hogy a sok ezer rajz alapján megfesthesse képeit.

Nagyon természetes, hogy ilyen környezetben szorgalmasan dolgoznak a növendékek is, a két leány: Schwarcz Marianne és Gerber Mária, a három ifjú, Bertalan Albert, Moller Pál és Áldor László, mind Fényes-tanítvány, csak Gerber Mária volt azelőtt Vaszarynál, ami régebbi tanulmányain meg is látszik. A többiek a naturalista Fényes tanítványai, mert hiába lett most Fényes a komponá­lás híve, kiindulásnak rendíthetetlenül a természet meglátását hirdeti és gyakoroltatja.


Este lesz, és Szolnok felett csendes lilaszínű ég domborul. Ha valaki ezt megfestené, menten rászólnának: nini, hogy elédesíti a természetet! Pedig a művészek látják, nézik az eget, miközben egyszer csak tele lesz a láthatár szállongó papírsárkányokkal, a szolnoki esték e specialitásával, ötven-hatvan papírsárkányt lenget az esti szél. Pólya Iván is hozza ki a maga óriási sárkányát és eregeti felfelé, de az makacskodik, minduntalan visszahull, az ezermester Iván nagy szégyenkezésére, aki azonban addig mesterkedik, míg végre kezes bárány lesz a sárkányból és száll fel, föl a magasságos égbe, végül az övé trónol legmagasabban, mestere büszke örömére.
Beesteledik, összeül a társaság s kellemes magyaros estebéd után felzendül az egyik növendék hegedűje, mire felzeng a dal, és a művészek beledalolnak a késő éjszakába, majd táncolnak bájos asszonyaikkal, köztük a társaság doyenja, Zombory is, aki olyan verbunkost jár, aminőt ezelőtt jó néhány évtizeddel a pesti jogászbálon táncolt először.

Hiába, a művész sohasem öregszik. A japán festő, Hokusaj, kilencven éves korában mondta, hogy most szeretné elkezdeni, most érzi csak magát fiatalnak...

Ilyen az élet a szolnoki művésztelepen.