A főváros szomszédságában a napokban érdekes kiállítás nyílt meg, a szolnoki művésztelep festményeinek kiállítása.
A szolnoki művészkolónia csakúgy, mint a nagybányai, a modern művészeti mozgalmak eredménye; czélja közvetlenül beléhelyezni a művészt a természet nyújtotta impressziók tömegébe, megszabadítani őt a nagyváros hangulataitól, zajos, munkagátló életétől s különösen a nagyvárosokban mindig erősebb művészeti tradiczióknak az egyéniség szabad kifejlődését akadályozó befolyásától.

Szolnok határtalan síkságával, Tisza-parti füzeseinek poézisével, a Tisza s a Zagyva tavaszi áradásaival, nyarának vakító verőfényével, nemkülönben tősgyökeres népének tömérdek, színekben gazdag néprajzi motívumaival, régóta lekötötte már a művészek érdeklődését. A hetvenes években itt festett Pettenkofen, a hires osztrák festő, ki legnagyobb sikereit magyar tárgyú képeivel aratta, a nyolczvanasokban Aggházy, Ébner, Bihari Sándor, majd utóbb Fényes Adolf itt alkották ismert népies tárgyú képeiket.


Szolnok fel volt fedezve, s midőn a nagybányai után egy újabb telep alapítására került a sor, a választás reá esett. Összefogtak az állam, a város, a művészek, a megye gazdag birtokosai s megalapították a koloniát, mely 1902-ben nyílt meg. A telep a Zagyván túl, a város végén, a régi szolnoki vár kertté alakított területén épült, melyet a város engedett át. A régi várromokból készült a telepnek messzire ellátszó régies tornya. Két terjedelmes, vadszőlővel befuttatott, árkádos házban igen mérsékelt bérért tizenkét műterem és lakás áll a festők rendelkezésére; a fiatalokat még ösztöndíjak is támogatják. Érdekes a művészeti egyesületnek az a rendelkezése, hogy, ha egy műterem megüresedik, az új tag felvétele felől maguk a művészek határoznak, nemkülönben az is, hogy a tagok évenként két művüket az egyesületnek tartoznak átengedni, melyek közül a legméltóbbakat a Szolnokon tervezett múzeum részére választják ki.

Az első törzstagok Bihari, Fényes, Olgyay, Mihalik, Szlányi, Pongrácz voltak, majd Zombory Lajos, az állatfestő. Számos fiatal ösztöndíjas követte őket.


A kiállítás két műteremhelyiségben van ízlésesen elrendezve; az összes törzstagok szerepelnek rajta, Olgyay kivételével, ki gyűjteményes kiállításon fogja képeit bemutatni. Az elhunyt Mihalik Dánielnek három képe a művészt tudásának legfejlettebb korában, művészetének legutolsó kifejlésében mutatja, midőn már sordinált, világos, párás színekkel festett. Szolnoki tája s különösen a vízben tükröződő parti részlet legjobb képei közé tartoznak. Szlányi képei mind egy gyengéd, enyhe, a legintimebb szín- és fényhatásokat kedvelő egyéniség lelki világát sugározzák, képein nincsenek erős kontrasztok, nincsenek erősen hangsúlyozott, kiemelt motívumok, de annál több levegős egység, annál több színbeli harmónia, finomság. Badacsonyi tája kékbe játszó fehéres színeket, búzaföldje sárgás színskálát ad, mely felé virtuózul megfestett ég borul. Fényes Adolf csendéletei, különösen a csészéket ábrázolók, meglepő kevés eszközzel sokat tudnak mutatni; ismert „Gobelin-múzeuma” is itt lóg s impresszionista könnyedsége a legjobb francziákra emlékeztet. Régi nehéz, sötét színeinek úgy látszik, végleg búcsút mondott a művész. Jávor Pál egy igen sikerült arczképet állított ki. Sok képpel szerepel a telep jeles állatfestője, Zombory Lajos. Tudásának legjava nem annyira a tájképekben fekszik, bár tiszai kompja méltán sok elismerőre fog találni, mint az állatok ábrázolásában. Első rangú impresszionista, ki nagy színfoltokkal, könnyedén futó, széles ecsettel fest, megkapóan rögzíti meg az egyes állatok legkarakterisztikusabb mozdulatait. Az állatok az ő képein nem roszul festett, mellékesnek felfogott tájon statisztálnak, hanem a környezet is egységesen egy színharmóniába olvad, a tájkép nemcsak jól van megfestve, hanem színhangulata reáborul az állatokra is. Legjobb képe az itt kiállítottak között a „Tehenek a vízben” s különösen az, mely fák alatt egy csomó lovat ábrázol.


A fiatalok közül érdekes dekoratív talentum Kádár Béla, vízben tükröződő fái igen sikerültek. Kléh János képei diszkrét, tartózkodó, szinte nőies egyéniséget mutatnak. Pólya Tibor, ki a tavaszi karrikatura-kiállításon ügyes rajzokkal szerepelt, egy igen jó képet állított ki, az „Ülő gyermek”-et, egy meztelen kis gyermek aktját, mely erősen modern felfogással, pompás, Hodlerre emlékeztető színekkel van megfestve. A művész legtöbb képén s rajzán sok van abból, amit a vonal lendületességének nevezhetnénk.

A kiállítás nagyon megéri a rövid út fáradságát, s ha megtekintése után bejárjuk a szolnoki Tabánnak, a szegényember-negyednek, zegzugos, kanyargó, hol szűkülő, hol szélesedő, tarkabarka színű házakkal szegélyezett utczáit, melyeken rajta nyugszik a nép egyszerű művészeti érzésének egységes hangulata, s kimegyünk azután az új, hygienikus városrészbe, hol kétségbeejtően eltorzult építési stílusok panaszkodnak az épületek ízléstelen homlokzatairól, meg fogjuk érteni, hogy a művésztelepnek van egy nagy lokális hivatása is: hirdetni korunk művészi felfogását a vidék feltörekvő, életerős, de művészi nevelésre még nagyon rászoruló társadalmában.