— Egy kis füzet íráshoz — vagy inkább epilógus egy élet utolsó fejezetéhez?
Nem tudom.
Néhány jegyzetet adok ki itt: e jegyzetek mindegyikében szó van egy mérnökről, aki huszonhat éves volt, repült és lezuhant — szó van rólam, akit gyakran vitt magával a magasba —, és szó van egy szenzációról, amihez hosszú évezredeik után jutott az emberi élet. Három motívum, és mindhárom összefügg: a fiatal mérnök barátom volt, akit szerettem, mert bölcs és bátor és tiszta férfi volt — s a szenzáció, amit barátsága révén a valóságban megismertem, úgy érzem, valamiben rokon azzal a másik szenzációval, ami néhányunk szívében az életnél is többet jelent.
Könyvet tudnék írni róla, és mégis úgy érzem, ez a pár sor is sok és fölösleges, amit néhány közös tárgyú, de időben, helyben összefüggéstelen jegyzet elé bocsátok. Rövid, néhány oldalas füzetke ez: másfél év előtt kezdtem írni, és két hete sincs, hogy be kellett fejeznem — regény, amit írni kezdtem, nem tudva, mi lesz a vége — kilendül-e a végtelenbe, vagy berekeszti a közöny és megszokás? Újságírója a legnagyobb lapnak, folytatásos regényt írtam: szigorú szerkesztőm, a végzet, rám parancsolt, hogy fejezzem be gyorsan.
Könyv is kevés volna, és sok ez a pár sor is. Mit írjak? Valami titkos összefüggés van a dolgok közt, amit, ha ösztönnel és sejtéssel fel nem fedezünk — nincs az a művész vagy tudós, aki szavakkal megmagyarázza. Igen, vannak dolgok, látszólag másneműek, s a művész érzi ugyan, hogy titkos légkör fogja egybe e jelenségeket — de megelégszik vele, hogy egymás mellé állítson néhányat, s ráhagyja arra, aki képes rá, hogy megérezze, ami mindebben közös: a szimbólumot.
Mindhatnék-e többet, megvilágítóbbat, mint hogy egyszerűen dátumot teszek e jegyzetek mellé? Ha hinni akarom, hogy a művészet tükörképe csak az életnek, hinnem kell, hogy az élet is művész: történeteit megszerkeszti, és történeteivel célja van. Egy élet története, regénye és drámája annak az életnek — s aki érti a nagy művészt, és stílusát ismeri: figyelve egy ember életét, körülbelül meg tudja érezni a műfajt, melyben az életet a végzet megírta: vajon dráma-e vagy regény — egyszerű, kedves történet — egy hangulatos vers talán — vagy nagyszerű eposz?
Néhány jelre utalok csak, magyarázat nélkül, e feltevéshez.
E füzet első darabját, A pilóta című novellát néhány héttel azelőtt írtam, hogy Wittmann Viktort megismertem. Másfél év alatt gyakran írtam a repülésről — és gyakran írtam róla is: mindig zavartan és homályosan. Most, visszatekintve, róla szóló szavaim úgy rémlenek magamnak, mint a ravasz és ügyes drámaíró burkolt célzásai, melyekben nem mondja ki, csak sejteti, hogy — hősével tragikus céljai vannak: fel akarja áldozni őt nagy mondanivalója kedvéért — fel akarja áldozni, bár jobban szereti mindegyik alakjánál. Utolsó cikkem aznap reggel jelent meg róla, melynek délutánján lezuhant és meghalt. Két nappal előbb repültem vele utoljám. Borús, komor volt az idő — elfeketült felhők torlódtak egymáson. Egy kis társaság gyűlt össze: írók és újságírók, akiknek Wittmann megmutatta a gyárat — aztán autón kivitt bennünket Rákosra, (felszállt vagy kétszer. Az „Aero-Club” kis szobájában uzsonnáztunk — Wittmann szokatlanul komoly volt — szerényen és okosan magyarázott. Később — már esteledett — valaki megkérdezte, nem száll-e fel még egyszer? Habozva nézett körül. „Hát — ki jönne velem?” Vállalkoztam. Felállt és kiment — néhány perc múlva a montőr beszólt az ablakon, hogy odakünt vár. Lenyeltem az utolsó falatot, szivarra gyújtottam, és tréfás szókkal búcsúztam a társaságtól, mint a Conciérgerie arisztokratája, akit vérpadra visznek. „Márki urak — viszontlátásra. Amint látják, itt kell hagynom a kellemes társaságot.” Odakünt, az elborult mezőn fehéren, kísértetiesen világított az aeroplán: Wittmann bent ült már a pilótaülésben, elgondolkodva szivarozott. Felugrottam az ülésbe, előreszóltam: „Beszíjazzam magam?” — kérdeztem. Nem felelt, vállat vont. A montőr jött oda, és nagyon komolyan figyelmeztetett, hogy szíjazzam le magam. „Mindig történhetik valami!” — mondta. Különös, határozatlan érzésem volt. „Messze megyünk?” — kérdeztem a pilótától. Máskor, effajta kérdésre, tréfásan fenyegetni szokott, „félni tetszik, kedves?” — szokta mondani. Most nem: habozva ült „hát — ne menjünk?” — mondta tétován — de a következő percben már nekilódult a gép. Két-három körrel nyolcszáz méternyire emelkedtünk — fekete volt az ég, nagyon rossz kedvem volt. Ilyenkor, a harmadik kör után ő hátra szokott fordulni, beszélgettünk — most nem, némán, szótlanul csavarta a kormánykereket. Spirálsiklóban kezdtünk ereszkedni lefelé — a gép ferdén állott, heves szélrohamot kaptunk. Ekkor, alig százötven méternyire a földtől, látom, hogy erőlködik — mintha megriadt volna. Percekig kóvályogtunk — valami különös, ismeretlen érzés fog el — először villan át rajtam, először, mióta ismerem, hogy ő is csak ember. „Wittmann!” — kiáltom, de nem felel. Hirtelen teljes sebességre bekapcsolja a motort (siklózás közben kockázatos dolog — ő soha nem szerette a komolytalan virtuskodást!), sivítanak a drótok, a gép visszalendül a magasba. Másfél kör után végre leszállunk. „Mi történt?” — kérdem. — „Semmi — feleli kurtán, rosszkedvűen — gödörnek mentünk volna neki ... nem lehetett leszállani...” Körülnézek — körös-körül simán, laposan terül el a Rákos, mint a tenyerem — miféle gödör lehetett az, amit onnan, a magasból látott?
Egy szemtanú, aki látta őt lebukni, két nap múlva, Bécsben — azt mondja: a katasztrófa úgy történt, hogy Wittmann, leszálltában, pár méternyire a földtől, egyszerre meghökkent, és váratlanul bekapcsolta a motort, vissza akart menni a magasba. A fedél e heves és görcsös mozdulattól leszakadt, és ő előrebukott, mellel a kormánykerékre.
Gödröket látott a földön — szegény, szegény embermadár! Holtan emelték ki az odafutó bajtársak — a levegőben halt meg.

A pilóta kinyújtotta testét, amely a drótok közé gubancolódott, és nyitva maradt szeme nagyra meresztve csodálkozott fel az égre.
Most hol vagyok, csodálkozott a velő, mely lassan szivárgott egy repedésen. Ezek a felhők feketék és sűrűek; még sohase voltam ilyen felhők között, és nem hallom berregni a motort. Nem érzem a kezeim és a lábaim se; görcs állt a kezembe. Most hol vagyok?
Lássuk csak: Domodossolában indultam el reggel. Gépeim úgy ragyogott a napfényben, mint valami drága, óriási ékszer. A kormányt igazgattam, és megszorítottam néhány csavart. Akik mellettem álltak, aggódva bámészkodtak az arcomba, de én rájuk nevettem. — Hiszen én csináltam a gépet — mondtam nekik —, én csináltam az utolsó szegig, csak tudom, hogy kell vele bánni. Megveregettem a csavart, mint egy paripa lobogó sörényét. Aztán belepattantam az ülésbe. Két kezem a fogóra feszült. Előttem a magassági kormány rézkupakja csillogott. Mereven figyeltem, hogy fordul el, mikor bal kezem letolta a fogót. Még láttam néhány kusza, elfolyó arcot, amint elcsaptak kétoldalt. Aztán csak két fehér lapot láttam már, és magam előtt egy áttetsző, villogó korongot. Aztán előrehajoltam, és láttam magam alatt szaladni a sárga földet, szembe egy fekete árnyfolttal, mely sötét volt és óriási és madár alakú.
A fogó sivított, és egyszerre nagyobbodni kezdett a távoli hegyoldal. Szédítő sziklafal meredt előttem néhány pillanatig; egyet csavartam, lefelé. A sziklafal erre zuhanni kezdett alattam és összeszaladt. Csúcsba futott, és eltűnt, mintha levágták volna. Messze mérhetetlen kékség tárult ki végtelenül. Alattam apró, zöld dudorok dagadtak; kerestem az árnyékom, és megláttam: picike, fekete pont volt; épp most kúszott lefelé egy lankás hegyoldalon, és beleringott a határtalan lapályba. Lassan úszott keresztül egy négyszögű rozsföldön; egy erdő sötét lombjai fölött percre eltűnt, aztán az országút vékony, vakító pántlikáján pillantottam meg újra, amint áthúzódott.
A folyó azonban párás volt, és előttem valami kék, messze ködbe folyt. Oldalt a fehér falu körbe fordulni látszott; kis piros pontok tarkáztak, és ;az egész lassan ferdült át a másik oldalra. Följebb, mondtam hangosan, és taszítottam a fogót. A drótok sírva remegtek. Hallottam zihálni a dugattyút, át a pokoli berregésen. Folyó, országút, minden vonal egyszeribe szerteszaladozott, és végtelenbe kitágult. Előrehajoltam, kinyúltam egészen, és a redőnyt fölcsaptam szájam elől.
A szél sivítva arcomba ütött.
Följebb, lihegtem. Oldalt dűltem, hogy a bal szárny felemelkedjék, mert balról hajrázó, sivalkodó szélrohamok dörömböltek a vászonlapon. A fogó mereven, sárgán, hidegen ragyogott szemeim előtt. Zizegő, éles zörejt hallottam, mintha reszelnék a levegőt.
Percekig egyetlen vonalat se láttam előttem. Aztán hozzászokott szemem a közeghez. Most lágy, mérhetetlen kékség volt minden, szélén valami fehéres, lefelé görbülő, óriási vonallal. És ez az egész tér telehintve apró, fehér pihékkel; ezek eltünedeztek, és felbukkantak megint. A tenger forrongott alattam. Partot nem láttam sehol.
Órákig tartott ez vagy napokig? Milyen furcsa. Csak az bizonyos, hogy valami remegő karika szorongatta a torkom. Aztán mintha vékony, libegő selyemlapba ütöttem volna a fejem, amit nem tudtam keresztülszakítani a fejemmel. Ez akkor volt, mikor a tenger eltűnt alólam, és tejszínű fehérség gomolygott keresztül köztem és a mélység között. Egyszerre sötét, kemény körvonalakban pillantottam meg újból az óriás árnyékmadarat: egy villogó, dunyhaszerűen dagadó felhőn feküdt, és lassan halványult. Aztán minden fehér lett.
Hohó, aztán minden fehér lett. Hogy is volt? Följebb, csak följebb, így táncok a szívem, majd hirtelen elhallgatott. Akkor úgy tűnt fel, egy helyben állok. Hallgatóztam, hallok-e valamit a szivemben. Forgatni akartam a lapátot, de nem ment; valaki fogta a csuklóm. Makacskodtam, rángattam a kezem. Eressz el, mondtam, és rángattam, de ő nem hagyta: átnyúlt a vállam fölött, és a másik kezével simogatta a kezem. Langyos arcát odafektette az arcomhoz. Keblével könnyedén a hátamra dűlt. Csak most láttam meg fekete, suhogó ruháját. Nem is emlékeztem, hogy magammal hoztam, és a hátam mögött ült.
— Mit akarsz, ereszd el a kezem — mondtam kedvetlenül, mert langyos arca kábított.
— Mindjárt — nevetett —, csak megnézem, így, ahogy a sárga fogantyún fekszik. Milyen szép.
A kezemre néztem. Halványnak, hosszúnak és szépnek láttam.
— Ereszd el — mondtam fáradtan, de nem rántottam meg a kezem.
— Hiszen forgathatod — mondta —, csak hagyd, hogy rajta hagyjam a kezem. Miért vagy oly komor?
— Repülni akarok — mormogtam —, és nagyon langyos az arcod; kábítasz, kellemetlen.
Odaszorította a fejét.
— Hiszen repülsz — mondta. — Nézd, mindjárt repülünk ...
Most előrecsavarta a nyakát, és barna lobogással belelehelt az arcomba. Valami parfüm volt.
— Te szép — mondtam, és mosolyognom kellett. Eleresztette a kezem, és durcásan visszalendült.
— Nem — mondotta —, nem tetszem neked. Miért nem énekelsz nekem, híres, ha madár vagy?
— Te, szép — mormogtam énekelve és zavaros szemekkel, tévetegen nyúltam az arca után ...
Egyszerre az ajkamra tapadt.
— Eressz — fuldokoltam.
— Nem, nem — lihegte —, te híres, te madár. Repülni fogsz ... akarom, hogy repülj ... velem ...
— Repülök — hebegtem fuldokolva.
— Repülünk — sikoltott. — Fogd át a nyakam ...
A csavar zakatolva villant el szemeim előtt. Akkor nehéz ízeket éreztem a szájamban és egy fülledt valcert, ami hasonlított a motor forró berregéséhez. Majd puha szobát láttam, és virágokat. Homályos zugot és egy csipkevánkost. Egy pillanatra anyám arcát, a tükörből.
A szárnyak háromszor fordultak, bukfencezve libegtek. A hajó pörgött velem, mint az orsó.
— Most ... most repülök! — kiabáltam bősz diadallal, és csipkefelhőbe fultam. — Most, most szabad vagyok!
De karjai torkomba szorították a szót. Nehéz, bús felhők repedtek ketté alattam. Cikázva rohant fölfelé az elfeketülő ég. Egy ásító szakadék bomlott fel, és félelmesen nagyobbodott.
— Ölelj! — ordítottam rá, és öklömmel arcába ütöttem. Orra sárgán vigyorgott rám, amint elszalasztott öklöm belefutott pléhkoponyájába. Le akartam fejteni karjait, de vékonyak és szívósak voltak; húsz vékony, fekete kar, a hajó húsz vékony, fekete drótja, derekam köré csavarodtak. Lábamra csavarodtak, nyakamra hurkolódtak; az egyik mellembe törött. Lábai, a vaspántok, két lábamat hurkolták szorosra. Izzó gáz süvített elő.
Aztán egy ideig üresség volt, és mintha sok könny zuhogott volna valahonnan. Aztán csönd volt; egy sötét lyuk. Meddig tart még ez a csönd?
Most hol vagyok? Ilyen sűrű és fekete felhők közt még nem repültem ... és miért nem hallom berregni a motort? És hol vannak az ünneplők és a koszorúk? És hol van a puha és langyos arc az arcom mellől? Jaj, mi tátong itt a fejem fölött? Jaj, miért nem hallom berregni a motort?
Így szivárgott a velő egy széles repedésen, a megrepedt koponyából; s a nyitva maradt szemek felcsodálkoztak az égre. Éjszakán egy csillag szegte át az eget. Körös-körül aludtak a sziklák. A motor tíz méternyire, egy nehéz kőbe vágódva, összeroncsolva, még füstölgött. A szárny egyik vászoncafrangja beleakadt, és az északi szél, mint valami zászlót lobogtatta a roncsok fölött. Csak ez a zászló mozgott az éjszakában.

egy órával azelőtt, hogy felszálltunk, lerajzoltam önt a kávéházban: melankolikus profilját, amin valami nekem nagyon ismerős, gyermekesen gúnyos és durcás vonás görbül Lefelé, a szájszögletek közt. Ez alkalomból ön elgondolkozott, és azt mondta, hogy irigyel engem, amiért a repülés szenzációját először érzem majd: ön, úgymond, sohasem repült először, gurulásokból és apró ugrásokból alakult ki fokozatosan az ezerötszáz, kétezer méteres magasság, melyben ön, kedves, rokonszenves Wittmann, pesti lakos és a műegyetem volt hallgatója, olyan jól érzi magát. Önnek teljesen igaza van, érzem is fölényemet, és néhány sorban, ha nem untatom, elmagyarázom most önnek, hogy milyen érzés repülni.
Talán emlékszik, mikor megkértem önt, hogy vigyen egyszer magával, azt mondtam: az egész repülésre azért volna szükségem, mert ellenőrizni akarom egyik régebbi novellámat, aminek A pilóta volt a címe, hogy jól írtam-e meg ott a repülést. Ebben volt némi affektálás, de sok igaz is volt benne. Higgye el nekem, ugyanaz a fantázia, amely részeg érzésekről novellák, versek borát váltja ki a természetnek ama csodálatos, páratlan gyümölcséből, amit emberagynak nevezünk és léleknek: ugyanaz a fantázia kényszerítette a Wright fiúkat, Santos Dumont, Farmant, Lilienthalt; hogy gépeket és szerkezeteket eszeljenek ki, amik a valóságban eljátsszak, amit a művész lelkében átélt. A dramatizált, eljátszott és színre alkalmazott emberi képzelet: ez a repülőgép, édes Wittmann, és biztosíthatom önt, hogy lényegben egy szó hozzátennivalóm sincs ahhoz a novellámhoz most, hogy repültem, és ezt a legnagyobb elragadtatás hangján mondom így. Ami újat mondhatok, nem is a repülés szenzációjára vonatkozik, hanem annak az emberinek természetellenes félelmére, borzongására és gyönyörére, aki először repül.
Álmodta már ön, gyermekkorában, ha sokat evett vacsorára, hogy egy nagy, vörös ördög torkon ragadta, és elvitte a pokolba? Pontosan, szóról szóra ezt az álmomat éltem meg, mikor ön felkapta jobb karját, s harsányan rákiáltott a montőrre: „Los!”, és a megveszekedett, nekidühödött, halálra bőszült motor acsarkodva, bőgve nekilódult. A földnek zöld haja, a fű, rémülten lebegett, és égnek állt és lobogott, mintha tépnék. Egyúttal feketének láttam mindent, bocsánatot kérek, csak a gépet láttam vörösnek, ez volt az ördög: tessék elhinni, pontosan kémszagot éreztem, benzinszagot és olajszagot és a síró, kavargó por szagát. Határozottan bizonyos vagyok benne, hogy úgy viszik az embert a pokolba, amit épipen úgy két fekete felhő közé képzelhetek, mint a föld üregébe. Füstöt is láttam és lángnyelveiket, apró, piros ördögök nyelvét (a motorból), és Nagy Ördög, ami itt jajgatott dühében, ezt jajgatta: gyerünk, gyerünk, gyerünk, csak neki, csak oda, csapd a földhöz, nyomd a levegőbe, vágd, a fejét egy fekete felhőnek, hogy szétloccsanjon, kend a homokba a pofáját, feküdj rá, törd szét a csontját, nyomd ki a belit nekije. Egy kicsit késő is volt már, nem szégyenlem, a halálra gondoltam, és arra, hogy most az egyszer megjártam. Kedves, kedves Wittmann, borzasztó hálás vagyok önnek: ilyen szépen soha életemben nem féltem, így csak nyolcéves korában tud az ember félni az ágyban, szemben a szekrénnyel, ami esetleg a hétfejű sárkány is lehet, ha elfújják a lámpát, ilyen gyönyörűen, ilyen hősiesen, meseszerűen. Az ember, ha megnő, a halálfélelem valami émelygős, kicsinyes rossz érzéssé válik benne: olyan, mint a gyomorfájás, ami előidézi, ágyba fekteti, ahol vacogva és émelyegve gondol a rossz beleire és vizenyős tüdejére. De itt komor, feketés felhők szegték az eget — háromnegyed hat volt, alkonyodott —, körülöttem harsogott a megbántott légtenger, röhögött az ördög, nekem jött a szél, lökdösött, ráncigált a föld — féltem a haláltól, és amellett hallatlanul boldog voltam, hogy egy ilyen pillanatot megéltem.
Mindez egy percig tartott, közben szerényen és udvariasan ültem, emlékszem, a sapkámat igazgattam zavarban, pedig jól állt a fejemen, mint mikor valaki nagy úr előtt áll, és nem tudja, mit csináljon a kezeivel. Még röhögtem is, a torkomat reszeltem: nem tudtam, hogy illik ilyenkor viselkedni, mikor az ember esetleg meghalhat.
Egy perc múlva arra gondoltam, mi az, még mindig nem vagyunk a levegőben? Lenéztem, hogy lássam, mikor válik el a kerék, és ekkor jó mélyen alattam egy hangárt láttam, akkora volt, mint egy játékház, és olyan, mintha csak festve volna egy ügyesen festett színes térképre. Az egészben valami mesterkélt, panorámaszerű, valószínűtlen volt. Szőnyeget húztak alánk, ferdén, amire mindenféle ábrát festettek. Itt leszögezem a tényt, hogy az ember egyáltalában nincsen magasan, hanem a föld van nagyon mélyen. Ahol az ember van, az nincs magasan, nincsen mélyen: az a fix pont, az a felszín, az a föld, még ha akkora darab van is csak belőle, mint egy kiterjesztett szárnyú Etrich-aeroplán: ehhez képest minden lent van, és ehhez képest minden relatív. Persze, most jöttem rá: itt a nagy különbség, ha alulról nézem a gépet, azért látom magasan, mert kicsinek látom. De itt egyetlen nagy dolog van csak: a gép — a többi apró, jelentéktelen háttér —, és egyetlen fix, biztos hely van csak: a gép — a többi mozog, ferdül, hullámzik, elfolyik. Mindig kisebbek, jelentéktelenebbek, gyengébbek, bizonytalanabbak lesznek a tárgyak, házak és földek, és mindig nagyobb, hatalmasabb, erősebb, szilárdabb lesz a gép, amin ülök. Azt hiszem, hogy hatezer méter magasságban (ennyi a világrekord), úgy érzi a pilóta, hogy a föld csak egy bolygó, ami az egy helyben álló, hatalmas égitest; az aeroplán körül kering.
Az aeroplán nem áll, és nem száguld: nagyon lassan, egészen lassan megy, mintha két sörös-, német ló húzná valami sínen. Furcsán hangzik, nem tehetek róla: az aeroplán nehézkesen, döcögve megy a levegőben, mihelyt a földet elhagyta, és minél magasabban van. Képzelje, hogy vonaton ült, és nem a távíróoszlopokat nézi, hanem csakis a láthatárt. Sebesség: százhatvan.
Mikor a Népliget elfordult alattunk, meglöktem önt, kedves Wittmann, és ön kérdő tekintettel hátranézett. Nevetni akartam önre, hallatlan örömömről, kimondhatatlan ujjongásomról akartam egy szót szólni: nagyszerű, hát ez hihetetlen, vagy ilyesmit. Közölni akartam önnel, hogy mit szól hozzá, feltaláltuk a repülőgépet, repül az ember — diadal! diadal! — vagy ilyesmit. De ön még egyszer kérdőleg és rosszallólag nézett rám, elszégyelltem magam, és a ceruzámat mutattam, amivel egy kártyát írtam a nővéremnek Hamburgba. De a profilján megint láttam azt az ismerős vonást, és most egyszerre megértettem, hiszen ebben a vonásban én vagyok benne, és mi mind, pesti magyarok: ez egy európai és amellett egészben csak nekünk szóló budapesti férfiarc.
Ön, kedves Wittmann, az első testestől-lelkestől pesti fiú, aki repült: önnel került fel ez a furcsa, hitetlen, cinikus város a levegőbe ; ön az első madár, aki a pesti argót beszéli már, a mi kalickánkban nőtt fel, és kendermag helyett pesti humort és pesti szavakat szedegetett fel, együtt viccel a viccelőkkel, pilótatréfákat olvas, délután négyig a kávéházban, rassz vicclapokban, aztán kimegy Rákosra, és elkomolyult arccal ível fel a magasba. Egy pillanatra áhítatot érzek, és elkomolyulok magamban is: egy órával ezelőtt ott ültem a hírhedt pesti kávéházban, és a krokik hírhedt egyik kávéházi ura voltam, és ön volt a másik kávéházi úr, és most itt szárnyalunk mind a ketten, mint az emberi eszmék legmagasztosabb szimbóluma: a szárnyas angyal, ember és isten félig, egy könnyű mosollyal dacolva az ürességben, felhasználva a nagyszerű percet, míg a dühös természet, melynek haragvó szája tátva maradi egy percre ekkora vakmerőség láttán, magához nem tér ámulatából, s bekap bennünket, és visszaránt a vonzerővel, ezzel a nagy légycsapóval.
Kedves Wittmann, a többit, amit ön jobban tud nálam, olvashatja amaz említett novellában is. Egyet mondhatok önnek: ne higgyen ama született unatkozóknak és ásítozóknak, akik kezdik már ásítozni mindenfelé, hogy az egész nem nagy dolog, úgy meg fogjuk szokni, mint a tehervonatot és a helyiérdekűt. Azok, akiknek minden megszokott dolog lesz, nem hasonlítanak már hozzánk, és mi sem hasonlítunk már önmagunkhoz. Az átmenet nem olyan egyszerű, mint az eddigiek. Az, amit önök élnek most, egy új mitológia, és lesz akkora hatása történelemre, művészetre, emberi lélekre, mint amaz elsőé volt. Amit mi ott a magasban láttunk szárnyaink alatt, nemcsak színleg, igazán a megváltozott föld volt: új színekkel átfestve, a mi kedvünkért és számunkra.
Igen hálás vagyok önnek, kedves Wittmann: ne csodálkozzék rajtam, amiért ilyen komolykodva beszélek — a kávéházban találkozunk, és én a pesti mozik stílusában emlékszem majd meg tegnapi utunkról: „Felszállva és mégsem leesve, igen kacagtató, színes.”
Őszinte híve stb.

Itt mesélem el, hogy már megint röpültem Rákoson. A röpülés Dalán az egyetlen dolog, ami akkor is érdekes, ha igazán megtörténik (különben az ember az igazmondásra csak akkor fanyalodik, ha végleg kifogyott minden mondanivalójából), van benne valami hazug, lehetetlen és valószínűtlen, még most is, annyi év után. A kedves, szomorú arcú és jókedvű Wittmann Viktor „fuvarozott”, mint ahogy ő mondani szokta, előre figyelmeztetett, hogy ma „dugóhúzó”-t csinálunk, ami nagyon finom dolog, a gép bedől, és csavarmenetben ereszkedik le. Szép, kétfedelű Lohner-típus, karcsú és lenge, nyolcvan lóerős motor dühöng a helice mögött, és forró levegőt csap az arcunkba. Wittmann előttem ül, egyik kezével a fogók közt motoszkál, másik kezét felemeli: — ”Los!” Százhúsz kilométeres sebességgel lódulunk neki a mezőnek, levegő után kapok, aztán behúzom a fejeimet. Előttem az, országút vasúti sínekkel, egyszerre lebukik, és féloldalt elferdül. Lenézek: zöld foltok szaladnak alattunk, aztán egy pötty tócsavíz — a partján két fehér, piros fejű liliputi üget — ahá, az a két huszár, akit az imént láttam. Kicsit visszadőlünk, a vonalak összeszaladnak alattunk. Balról sűrű füstfelhő takarja Budapestet, túl rajta megint tiszta a láthatár. Csupa szín minden a sárga, párás délutánban, meleg, olvadó színek, lágy tarkaság. Berregve, fújva kapaszkodunk. Két perc múlva kihajolok, s megint lenézek, magam alá, ott a tócsavíz, de az egereket már nem látom, vagy az a két ázalag lenne az, az a két hangya? Nono, mondom magamban, és a halántékom kicsit lüktetni kezd. Mintha már kicsit túl sok is volna a levegő köztem s a föld között, amivel nem köt össze többé semmi. No, most már nem fogunk emelkedni, mondom magamnak határozottan, mintha tőlem függne. De emelkedünk. No, most légy szíves, és figyelj, mondom magamnak kurtán: légy szíves, és figyelj, és maradj veszteg, mivel most repülsz, és jó magasan vagy. Most figyelj, és ne járjon a szájad, mondom magamnak fenyegetően, és légy szíves, ne zavarj engem, ment azt nem szeretem. Mi közöm hozzá, hogy kiszáradt a torkod, nyelj egyet, és kész. És ne beszélj hozzám, mert úgyse hallgatok rád, és ne ingerelj — mit beszélsz, te őrült, hogy te most is felállasz, és hangosan felordítod magad — és megfogod az egyik drótot —, és kiszállasz az ülésből, és végigsétálsz az egyik szárnyon — és a szárny végén leülsz, és lóbálod a lábadat ... aztán egyik kezeddel elereszted, és a másikkal megfogod a szélit, és le ... hallgass, hallgass, őrült, nyomorult, mert behunyom a szemem, és megfojtalak rögtön — nem hallgatsz? Beszélj valami másról, nem látod, hogy még mindig emelkedünk? Minden eltűnt ... a hangárok ... hol vannak a hangárok? Nincsenek. Beszélj, gyorsan beszélj valamit. Nem ... ne Legagneux-ről ... az nem érdekel... jó, hát leesett, nem vigyázott, nagyszerű ... az megint más dolog volt ... az nem így volt, mint ez ... az nem cigarettázott még tíz perccel ezelőtt lent a jó, száraz földön, és nem ült a kávéházban egy félórával azelőtt ... vagy ha igen, hát... hallgass! nem hallottad, hogy ez nem érdekel? És nem érdekel, hogy ma valami furcsát éreztél reggel, mikor a szeles, hideg utcán összehúztad a kabátot... valami megcsapott a széllel, s arra gondoltál, hogy egyszer mégis eljön, eljön igazán, és az a perc éppen úgy jelen lesz: az egyetlen valóság, jelenvalóság, mint ez a perc ... Hallgass ... az eget nézd, hogy közeledik ... és nézd a pilótát, aki most elemében van ...
Wittmann oldalt fordul, komolyan és elgondolkodva nézi az egyik drótot. Semmi feszülés vagy energia vagy izgalom nincs az arcán: komolyan és kicsit szomorúan nézi a drótot, mint ahogy alkonyuló, csendes szobában egy parazsat nézünk, a kandalló előtt üldögélve. Tűnődik. Mire gondol most? Mélységet lát vagy magasságot, vagy arra gondol, mi lenne, ha beállítaná a magassági kormányt, s aztán nem nyúlna többé hozzá — s olajosan és simán suhannánk feljebb ... hétezer ... nyolcezer ... aztán semmi, a híg, levegőtlen lég ... és egy álomszerű ájulás ... és ébredni, valahol, ismeretlen tájon, zöld ég lalatt, ismeretlen fák közé ereszkedve ... egy más csillagon ... két földi ember ... tágra meredt szemekkel ...
Egyszerre hallom, hogy elállítja a motort. A berregés megszűnik, csak a csavar süvít. Látom, hogy hátrahajlik, beszél. Odahúzom a fejem. Nem értem.
— Ovomaltin!... — kiabálja.
— Nem értem ... Mi az! Mi történt?
— Azt kérdem — kiabálja hangosan —, hogy mi az az ovomaltin?
— Ovomaltin? — hüledezem.
— Na igen — kiabál —, már egy félórája töröm a fejem, hogy mi a csuda az az ovomaltin, amit abban a gyárban csinálnak, ami előtt mindennap elmegyek villamoson. Azt hiszem, tojásmaláta lehet, de mitül jó az? Csontképző?
— Azt hi... hiszem csontképző ... — ordítok, és letörlöm homlokomról a verítéket.

     1915. márc. 25.
     a világháború nyolcadik hónapjában

Fel a sapkával, kössük meg hátul a szemüveg szíját. Egyik lábam a hágcsón, egy ugrás, és bent ülök a piros bőrös padkán: nem kell odaszíjazzam magam, az ülés elég magos. Köszönöm, rendben vagyok, mehetünk — a pilóta várakozóan kinyúlt jobb karja energikusan lebillen: — los!
Kapaszkodjunk meg kétoldalt a lécbe, ne zavarjuk meg egyetlen szóval se. A szárny két vége okkerpiros, a drótok hogy feszülnek, hogy vág minden, hogy remeg a könnyű, ideges váz, milyen pehelykönnyű az egész és micsoda erő. Most keresztülugrik majd azon a dombon — könnyű, izmos agár. Egyet ugrik, igen, de még nem libben, még megcsókolja a földet, felkavart homok szalad utána, még egy újságpapír, szalad egy darabig, aztán tétován, csodálkozva megáll, megfordul, békésen visszafekszik a földre.
Most figyeld — elugrik. Mily lágyan hajlik el a szürke füvektől, a két kerék alattam, érzem, sebesen pörög még, aztán látva, hogy csak a levegőt hadarja immár, lassan, tétován forog néhány utolsót, feleslegeset, csak úgy, a maga mulatságára, aztán megáll, és ő is lefelé bámul, mint a két megdermedt szárny, a faváz meg én. A recsegés, berregés, zúgás és zakatolás szólamát egyetlen hangszer veszi át: a légcsavar.
Emelkedünk. Ó, de szép, de szép, milyen híg, folyékony a levegő, mint az olaj. Délutáni napfény ömlik el a mezőn és lusta párázatok. A tört és nyers színek kibékülnek odalent, kékebb lesz a sárga és a kék sárgább: egymásba olvadnak, tónussá fakulnak a foltok. Emelkedünk.
Emelkedünk. Erdő volt az vagy tó, amit egy pillanatig láttam? Ábrákra osztott földek fordulnak lassan, összehúzódnak. Te karcsú kis szelence, fehér tégely vagy-e a mosdóasztalomról, vagy te volnál az a hatalmas víztartály, amire odalent a földön szédülve néztem fel arra menet? Emelkedünk: alattunk levegő, üresség, csak a váz remeg és feszül, csak a szárnyak állnak szilárdan, keményen, két kezem felől. A szárnyak és a váz: odalent játékszer, puhafából furcsa tákolmány, itt az egyetlen erősség, vár a vizek fölött, mint dreadnought, oly megbízható és félelmes.
Most bedől, könnyen és hangtalanul hajiunk befelé, mint a körbe futó cirkuszi paripa. Isteni, anyagtalan mozdulat, nincs ellenállás sehol, annyi se, mint amennyi az úszó mozdulatát kíséri a vízben. Úgy érzem, megfordulhatnánk egészen, lóghatnánk fejjel lefelé, is aztán egy gyors, karcsú billenéssel visszagördülhetnénk megint. Nyúlni se kell talán az emeltyűhöz, nézem a pilóta kezét, könnyen pihen, s mozdulni se látszik: e híg anyagban elég talán annyi is, hogy az akaratán átfutó gondolat végigrezegve idegszálain, kezébe jusson, s e parányi rezdülést idegszálain megérzi már a kormány. A pilótának csak akarni kell: fordulni, emelkedni, süllyedni, s a gép acélidegei átveszik az akarat villamosáramát.
Most nekiszegzi fejét és sivít; lenézek, s merőlegesen alattam, mélyen, mélyen altattam egyenes kis vonalkákat látok, egyenes vonalkák, mozognak, fordulnak, szakadoznak. A vonalkák előtt egy-egy fehér pont villan meg a napban. Szétszakadnak, összefolynak megint. Tudom már, katonák gyakorlatoznak a Rákoson.
Katonák gyakorlatoznak — vajon néznek-e fel miránk? Nem, nincsen raszt, most rajvonalba fejlődtek, a katona előrenéz, fegyverét súlyban tartja, előreszegzi a szuronyt. Talán a tiszt — lassan bandukol fel egy dombon, egy pillanatra megtörli a homlokát, felpillant, öntudattal biccent felénk, és megnyugszik: piros és fehér színe van a szárnyaknak, a mi gépünk. Három hónapig harcolt északon, sebet kapott, és most, míg visszamehet, kiképzi a legénységet. Sok repülőgépet látott már, s jól tudja, mikor kell tüzelni rá, s mikor lehet. Kétszer látott zuhanni orosz repülőgépet, jó célt mutattak, nem voltak messze, a golyó leszedte mind a kettőt. Egyszer a Kárpátok fölött jelent meg, magasan és sietve, egy harmadik, tüzet vezényelt rá, de mikor közelebb jött, látta, hogy a mi gépünk — azonnal beszüntette a tüzet, mehet, rendben van, mondta hangosan a gépnek, s az nyugodtan, megbékélve úszott el fölöttük, míg a tiszt a legényeihez fordult, s jobbra arcot vezényelt.
Rendben vagyunk mi is, mehetünk. Most oly könnyű és tiszta minden, a Duna csillogó pántlikája kígyózik a kék ködben, és látom, hogy válik ketté, hogy átkarolja Csepel szigetét. Libegünk a világ fölött, óriás, óriási a láthatár. Lássuk, hol vagyunk. Közvetlen alattam nagy zöld folt: ez a Népliget. Ez itt a város — tanuljunk egy kis tájékozódást, hadnagy úr. Az ott az Andrássy út, ez meg a víztorony tájéka lehet. Ott a védművek, ott meg a Gellért-hegy, rajta a régi vár. Nem sokat ér már katonai szempontból. Az meg a Filatorigát ... azon túl mezők ... jól ismerem a járást arrafelé, ahol a nap süt sárgán és melegen, arrafelé van Szentendre, ahol nyaraltam tizenkét éves koromban ...
Mérnök úr ... drága mérnök úr ... vigyen innen ... menjünk magasabbra ... menjünk még sokkal magasabbra ... mert mondani akarok valamit... még nem vagyunk elég magasan, meghallják ... Még kétezer métert fölfelé ... akkor körülnézek majd, hogy nem hallja-e senki... és hogy eltűnt-e már minden, amit mozogni láttam a földön ... akkor felállok majd az ülésben, közti hajlok a füléhez, a kezemből tölcsért csinálok ... és megsúgom majd halálsápadtan a rémülettől és kétségbeeséstől az én rettenetes bűnömet ... hallja, mérnök úr? ... nem szóltam róla senkinek, de önnek, és itt elmondom, bevallom: ... én ... én szeretem ezt a nagy világot itt alattunk ... szeretem a napot és az eget... ne áruljon el, felejtse el, ne szóljon senkinek ... én szeretem az életet.

Egy embernek, a kávéházban, pontosan elmondtam, milyen szenzáció a repülés, aznap délután, hogy először repültem. Jól-rosszul, ahogy a szavaimra emlékszem — előadónak való téma —, ilyesmit mondtam.
1. Mikor a pilóta elkiáltja „los”, s a nehéz, dühöngő erőktől megfeszült gép nekilódul: félelmet éreztem, de jól értsük meg — egészen új és ismeretlen félelmet. A félelemnek nagyon sokféle formája van, és van félelem, ami nem vacogó fogakat és hideg verítéket jelent — hanem valami ujjongást és nagyszerű mámort —, halálfélelem ez is, de nem az, amit a beteg érez, aki borzongva s émelygő gyomorral gondol rossz tüdejére, elhasznált szerveire. Itt ép és egész vagyok, szemben a halállal — kint a szabadban, hol az eget elfeketülő felhők szegik be. A motor búg és acsarkodik és sivít — a földnek zöld haja, a fű lobog, égnek mered, mintha tépnék. Gyermekkorában fél így az ember, mikor még az ismeretlentől fél — s mikor minden tárgy az ismeretlen természet kelepcéje lehet, amit kifeszített a lábunk elé, hogy elgáncsoljon vele. Lángok csapnak ki a motorból, s a gép most egy vörös ördög, ami felkapott, tarisznyájába dobott téged, rossz gyerek, s visz a süvöltő pokolba, lángok és gomolygó felhők, rakoncátlan szelek közé: ahol az ijedt és felfordult nappal dobálóznak sivalkodó ördögök. Kénszagot éreztem, az olaj és benzin szagát, s mindez valami ferde és rémült volt, mint egy felforgatott szoba, nyitott ablakokkal, ahol ijedt cselédek keresik az eltűnt gazdát. A föld szája hátrameredten, bután bámul.
2. Ez az érzés talán fél percig tartott — aztán egy kicsit eszembe jutott, hogy én ez és ez vagyok, és arra gondoltam, hogy megnézem, mikor válik el a kerék a földtől. Kihajoltam az ülésből, lenéztem, és ekkor sötétszürke szőnyegen négy-öt tégla alakú barna foltot láttam. Nem akarom elhinni — pedig ezek a foltok a hangárok voltak —, ekkor százötven méternyi magasságban voltunk már. Körös-körül széles, határozatlan vonalak, szabályos alakú, színes foltok.
3. Magam elé néztem: a pilóta kemény, meghajlott háta szigorúan meredt előre, jobb kezét láttam, amivel e pillanatban lefelé rántott egy fogóit. A gép felágaskodott — majd fordult egyet, és lassan, nyugodtan féloldalára kezdett dőlni. Ezt nevezik bedőlés-nek — az ember féloldalt dűl, és várja, hogy ennek mikor lesz vége. Ekkor egy percre behunytam a szememet, mert az az érzésem volt, hogy zuhanunk. Aztán köhögtem, de nem őszintén, hanem erővel, mint mikor az ember pózol: lesütöttem a szemem, és a mandzsettámat kezdtem igazítani, a mellényemet meg lehúztam. Roppant zavarban voltam, egyszer egy miniszterrel beszéltem, s akkor voltam ilyen zavarban, mint most, halál őfelsége előtt — nem tudtam, hogy illik viselkedni, mikor az ember esetleg meghalhat.
4. Öt perc múlva hallatlan jó érzés és ujjongás fogott el — ekkor megint körülnéztem, és megláttam a Dunát, igen, egy keskeny csík volt, ami körbe fordulni látszott. Borzasztó magasan voltunk — ezt csak éreztem, mert ha az embernek nincs min mérni a magasságot, akkor nem tud szédülni — két nappal később szédültem, mikor egy ötemeletes ház erkélyéről lenéztem az utcára. Meglöktem a pilótát, nem bírtam magammal, beszélni szerettem volna vele, mondani neki valamit, hogy mit szól hozzá, repülünk, feltalálták a repülőgépet vagy ilyesmit. A pilóta hátrafordult, és szigorúan rám nézett.
5. Ahol az ember van, az a hely nincs magasan és nincs alacsonyan — az a hely a felszín, a föld —, ehhez képest minden relatív. Nem én vagyok magasan — a föld van alacsonyan, lent, mélyen alattam, mint egy örvény, ami az égig ér. Ahol én vagyok; két lenge szárny legyen bár az a hely — az a fix pont, mindennek közepe — ekörül fordul mindem, és ez a tengely. Csudálatos érzés — folyton arra gondoltam, hogy azonnal le kell zuhannunk, mert nem megyünk elég gyorsan. Az ember úgy érzi, mintha lassan döcögne a gép, alig észrevehető mozgással. Pedig száznegyven kilométeres sebességgel fúrtuk be magunkat a levegőbe.
6. És abban a fokban, ahogy távolodtunk a földtől — nőtt a gép, egyre nagyobb lett — végre óriási volt, az egyetlen nagy dolog a föld kerekségén, két rettenetes szárny, amihez képest minden bizonytalan, jelentéktelen. Egy nehéz, lomha mozdulattal a Népligetet takartuk el, az árnyékunk alatt elsötétült a Józsefváros.
Azt hiszem, tízezer méter magasságban úgy érzi a pilóta, hogy a föld csak egy bolygó, ami az aeroplán körül kering. Minél magasabban vagyunk, annál megnyugtatóbb, biztosabb az érzés — úgy érezzük, hogy ez az egyetlen pontja az űrnek, ahol biztonságban vagyunk — odalent hullámozva mozog, elfolyik minden —, borzasztó gondolni rá, hogy le kell szállani e bizonytalan talajra. Ezer méter magasságban egy levelezőlapot írtam.
7. Repülni annyi, mint lefelé szállani. Hogy híg légben vagyunk, hogy minden súlyomat elvesztettem, hogy repülök, akkor éreztem, mikor sebesebben leereszkedtünk.
És volt egy pillanat, ezer méter magasságban, közvetlenül a Duna fölött, alattam a várral — amikor az a szorongató, homályos érzésem volt, hogy én már voltam itt egyszer, régen, nagyon régen ezen a ponton, ezer méter magasságban, a vár fölött — és láttam, így a Dunát és Budapestet. Elfelejtett utcákon érzi ezt az ember. Később, hetekkel később jutott eszembe a magyarázat. Tízéves koromban, nap nap után, az iskolából hazajövet kristályos tisztasággal és beteges élénkséggel kiszíneztem magamnak, hogyan repülök majd el először Pest felett, a repülőgéppel, amit én találok majd fel — és egyszer, amint leírtam magam előtt az utat, behunyt szemmel és mohó, kapzsi szívvel, itt láttam magam, a vár fölött, amint a gépmadár árnyéka végigsiklik a Dunán.
Most, hogy ezt írom, pontosabban, világosabban, tisztábban látom azt a képet, amit csak elgondoltam, tizenhat évvel ezelőtt, mint emezt, amit igazán láttam, másfél hónapja, az aeroplán bőrüléséből.

Jöjj velem, Rip van Winkle, te, aki nem is száz, csak tíz évet aludtál a gellérthegyi barlang mélyében, s mikor ásítva tértél magadhoz, körülnéztél, megdörzsölted a szemed, mondván: no hiszen, nem is tartott sokáig a szunyókálás. Odalent Pest, a hidak, a házak, minden úgy, ahogy volt, a földalatti villamos házikója is áll még, és a ligetben forog a körhinta, nyakkendőben ugyanazt hordják, mint amilyen rajtam van, a tíz év előtti; a nők is virágot hordanak még kalapjukon — no hiszen, észre se veszik rajtam, hogy tíz esztendőt átaludtam.
Jöjj velem, Rip van Winkle, gyerünk át a hídon, sétálni megyünk. Ne kérdezz semmit, én se mesélek: csak mutogatok majd egyet-mást. A sok katona, igen, a sok katona: hát háború van, Rip van Winkle, nagy háború, milliók és milliók — hitted-e volna? No de semmi, katonát, puskát láttál te azelőtt is, és azt is sejtetted, hogy valaha baj lesz ebből. Mi érdekelne mégis? Tudod mit, autóm ülünk, kiviszlek a gyárba, beszélnivalóm van egy kedves, fiatal mérnökkel, most odakint van; szép séta lesz, és mindjárt a gyárat is megnézheted.
Az autó — igen, ez is volt már akkor, mikor te aludtál. Persze nem ilyen sok és nem ilyen sebes, no de mindegy, majd akad még egyéb is, amiért érdemes volt megszakítani a nagy álmot.
Autónk megáll a Váci úti gyár kapujában; ez a borotvált fiatalember Wittmann Viktor mérnök, kedves Rip van Winkle, engedd meg, hogy bemutassam: ennek a gyárnak műszaki vezetője. Kicsit erőltetett az érdeklődésed, Rip van Winkle, talán nem szereted a gyárakat? Igaz, első percben alig látsz itt olyat, amit azelőtt nem láttál volna: kék zubbonyos munkások sürögnek az udvaron, léceket visz két ember, a harmadik izzadva emelget holmi traverzet. Odabent, a boltozatos műhely homályából kovácsműhelyek parázsszeme világít, zuhognak a kalapácsok, fémforgács kunkorodik, sziporkázik a fűrészpor.
De talán menjünk beljebb. Rip van Winkle, majd a mérnök úr körülvezet bennünket, és bemutatja az üzemet. Itt elöl motorok vannak, most csomagolják ki ... igen, erős motorok százhúsz, száznegyven lóerős Mercedes ... no, persze, amilyent automobiloknál is használnak. Hát, kérlek alássan, járművek készülnek ebben a gyárban, ezeket hajtja a benzinmotor. Hogy milyen járművek? Mindjárt meglátod, a mérnök úr azt is elmondja majd, mekkora az üzem, mennyi gépet kell szállítani és hová. Azt már most is elmondhatom, hogy a monarchiában a legnagyobb gyár ez itt ebben az iparágban. Albertfalván most épül az új telep, júliustól kezdve már ott dolgoznak az urak.
Járművek — hát persze hogy járművek, hiszen látod, benzinmotor hajtja. Nahát nem éppen automobil, olyasféle valami, némi szerény változtatásokkal, majd rákerül a sor, magad is megláthatod.
Lám, itt elöl az egyik most készülő jármű középváza, már benne vannak az ülések is, két hely van csak benne, elöl ül a vezető — pilótának hívják, nem sofőrnek, Rip van Winkle — hátul pedig az utas, a megfigyelő tiszt, mert ezek a gépek a hadseregnek készülnek, felderítőszolgálatot végeznek.
Rip van Winkle udvariasan bólogat, de mintha zavarban volna. No, mi az, Rip van Winkle barátom? Ne zsenírozd magad a mérnök úr előtt. Hogy furcsának találod ezt a vázat, nem is érted, hogy lehet ez — hiszen ezt vékony puhafa-lécekből ácsolták, és vászonnal borították — csak nem tréfálnak veled, aki végre mégiscsak értesz valami keveset a műszaki tudományokhoz? Jó, jó, elhiszed, hogy újféle jármű ez itten, de mit jelentsenek ezek a pálcikák, drótocskák, vászondarabocskák, az egész lenge, hosszú doboz, amit egy kézzel fel lehet emelni ... no már bocsánatot kérsz, de talán nem értettük jól egymást: ez, ugyebár, valami játékgyár, és ezekből a pálcikákból, lécecskékből, zöld meg piros zsinórokból valami új, divatos társas játék készül, nyaraló gyerekeknek. Nyilván erről van szó, lám csak, ott a fal mellett óriási fehér vászonvitorlák állanak, ezeket kell rákapcsolni a lenge vázra, ha belefúj a szél, a Balaton partján, mulatságos látvány lehet: belekapaszkodnak a gyerekek és sikítoznak. Annyi bizonyos, hogy jól le kell madzagolni a parthoz, mert az ilyen könnyű dolgot egykettőre szétszedi szél meg hullámverés.
Nem, Rip van Winkle, ez nem játék: hiszen hallottad, a mérnök úr mondta imént, hogy a hadseregnek szállít most a gyár vagy harminc darabot; aztán a nehéz és drága motor mégiscsak arra való, hogy ezt a furcsa járművet hajtaná. Helyesen mondod: ama vitorlákat ott a fal mellett rákapcsolják erre a vázra, felül két nagyobbat, két kisebbet alul. A motor elé felszerelik itt ezt a görbe facsavart, ha a motor megindul, a csavar habarni kezdi a levegőt. Ne aggódj, hogy a két kicsi kerék ott alul elég lesz-e; ezekre a kerekekre talán nincs akkora szükség, mint gondolnád. Figyelj a mérnök úrra, ő nálam jobban érti az egészet, az utolsó kis szögecskéig az ő tervei szerint, az ő ellenőrzése mellett állítják össze ezt a szerkezetet, amelyik olyan játékosnak és gyerekesnek tűnik a szemedben. Hosszú hónapok óta itt él a műhelyben, készülnek a gépek, és mihelyt az egyik elkészült, ő kiviteti Rákos mezejére, ott felül rá, megindítja, elviszi Bécsbe, átadja a hadseregnek. A hadsereg átveszi a gépet, nyugtát ad, a mérnök úr vonatra ül, hazajön, és hozzáfog a következő géphez. Mikor az is készen van, ugyanígy kiviszi Rákosra, és kezdődik elölről a szállítás.
Nem szólsz, Rip van Winkle, de látom, furcsállod az egészet. Hogy a mérnök úr maga viszi Bécsbe a kocsit ... no, szegény kis üzem lehet; hát mért nem bízza sofőrre az ilyen munkát, mit bánod te, ha így nevezzük. Hát olyan gyár ez, aminek a műszaki vezetője maga kénytelen elvégezni a fuvarozást is?
Várj csak, Rip van Winkle, menjünk sorjában. Ma délben éppen elkészült a legújabb gép, ott áll a sarokban, a vitorlák már fel vannak szerelve. Ezt most kiszállítják Rákosra, a mérnök úr öt órakor felül rá, és elviszi Bécsbe; tudod, mit, kikísérjük a mérnök urat Rákosra, és ha nincs kifogása ellene, Bécsbe is vele megyünk, hátul az utasülésben elférünk ketten, hiszen te eléggé lesoványodtál tízéves alvásod alatt. Neki még dolga van itt egy kevés, búcsúzzunk el, köszönjük meg a szíves kalauzolást, üljünk villamosra, ő majd utóbb autón indul utánunk, még előbb odaér, mint mi ketten.
Útközben elmondhatod, mi a véleményed az egészről. Csodálkozni látszol, de nem nagyon. Igen, látod már, holmi újfajta autó, vitorlás autó, vagy mi, elég érdekes, csak azt nem érted, mennyiben tökéletesebb, mint az eddigiek. Hogy erről a Wittmann mérnökről mi a véleményed? Nagyon kedves, derék, komoly fiatalembernek látszik, nyilván jól érti a mesterségét, egyébiránt olyan, mint más mérnökember: gépekkel, csavarokkal bíbelődik, látszik, hogy egyéb nem is igen érdekli, esténként talán beül a kávéházba, egypár kollégával elbeszélget, korán lefekszik, reggel megy a gyárba. Nincs rajta semmi nevezetes, nem is érted, miért kérdeztem?
Jól van, Rip van Winkle, különben itt is vagyunk már Rákoson. Lám, a mérnök úr csakugyan előbb ért ki — nous voilá, mérnök úr. Ezek nem magtárak, Rip van Winkle, hogy mondjam csak, ezek a garázsai annak a járműnek, amit te vitorlás autónak neveztél.
Amire mi felszállunk majd, ott áll, látod, kint áll már a mezőn. Kiterjesztett vitorlái fehérlenek a napban. Az ám, jól mondod, Rip van Winkle: most veszed észre, olyanféle, minit valami szitakötő vagy madár. Nagyon eredeti hasonlat, Rip van Winkle, ez még nem jutott senkinek az eszébe eddig. Majd írd meg valami újságba, színes cikknek. Egyelőre menjünk, nézzük meg közelebbről.
A mérnök úr odafent ül már a pilótaülésben. Szivarozik, a fején bőrsapka, orrán szemüveg. Vedd fel ezt a báránybőr-bekecset, hideg lesz útközben. Kapaszkodj fel az ülésbe, Rip van Winkle, tudom, azt gondolod magadban, kényelmesebb feljárója is lehetne egy modern járműnek. No de semmi, ülj le, és szíjazd le magad.
Hogy minek? Hát csak úgy ... várj, melléd ülök.
Hát mit szólsz ehhez az autóhoz, Rip van Winkle? Furcsa formája van, igaz, de rögtön meglátod: a sebessége van vagy százharminc kilométer óránként. Kicsit hepehupásnak találod a talajt, félted a gyenge kis kerekeket? Sose féltsd azokat, lám, megindították a motort, berreg már a dugattyú, fogózz meg, indulunk.
Ni ... de furcsa ... milyen sebesen szalad a rögökön ... ugye, Rip van Winkle?
Ejnye ... no, mi az ... talán kicsit túlságos már ez a sebesség ... no ... hiszen a szél ... hiszen elvisz a szél ... ennek a fele se tréfa ... Jézusisten ... mi történt ... végünk van ... jaj, mérnök ér ... szentatyám ... mérnök úr ... mi történt ... felrobbantunk? ... hiszen már ... hiszen mi ... hiszen a levegőbe ... jaj, jaj! ...
Maradj veszteg, Rip van Winkle. Ne kapaszkodj belém, nincs semmi baj. Hát, persze hogy a levegőben vagyunk ... Mi az, már kapkodod a fejed? Hiszen alig ötven méter magasságban vagyunk még csak ... odanézz, azok a hangárok ... A Rákos kitágul!...
Az ám, emelkedünk ... öt perc múlva, ezerkétszáz-ezernégyszáz méter magasságból visszanézhetsz majd, alattad láthatod Budapestet, úgy, ahogy térképről ismered. A Duna, szép kék szalag, ott kanyarodik, fordulj csak oda, no, ne remegj már. Hát persze, embereket már alig látni innen — vagyunk vagy nyolcszázon —, de ha nagyon megerőlteted a szemed, apró, fekete pontokat láthatsz, amint végtelen lassan, kínosan vonszolják magukat, mint az eltaposott bogár; tót azok az emberek.
Vagy jobban érdekel Komárom, mint Budapest? Félóra múlva fölötte leszünk, aztán talán átkanyarodunk, és megnézheted kétezer méter magasságból a Vág völgyet ... két óra múlva Bécsben leszállunk ... még ráérünk uzsonnázni ... nem vagy éhes? Estére benézünk az orfeumba.
Mit hebegsz? Hogy mondod? Hogy kicsoda ... hogy kicsoda ez az ember ... itt előttünk ... bőrsapkáját lehajtva, keze rézfogantyúkat forgat, figyelmesen nézi a gépet, majd a szárnyak felé pillant, ha szélroham csap felénk, hogy lenyomjon, levágjon: nyugodtan fordít egyet egy csapon, a szárnyak két széle lebillen, visszalendül a gép ... másik fogantyúhoz nyúl ... szökellve emelkedünk ... kicsoda ez az ember ... ki ez az ördög vagy angyal ... aki a felhők közé viszi fel, kezében az életünket?
Ejnye, Rip van Winkle, de megzavarodtál! Hát a repülőgépgyár műszaki vezetője, Wittmann mérnök: megbízhatsz benne, már vagy száz gépet berepült. Hiszen magad jellemezted az imént: kedves, komoly fiatalember, nyilván jól érti a mesterségét, egyébiránt olyan, mint más mérnökember ... gépekkel, csavarokkal bíbelődik ... esténként beül a kávéházba ... elbeszélget ... korán lefekszik ... Ez igaz is ... múltkor leültem mellé, egy kávéra ... éppen arról beszélt, hogy ha vége lesz a háborúnak, szeretne konstruálni egy gépet, mert mihelyt ideje engedi, át akarja repülni az Atlanti-óceánt.

„... mert mihelyt ideje engedi, át akarja repülni az Atlanti-óceánt ...”
Tegnap, vasárnap, így fejeztem be cikkemet Az Újság-ban — egy percig még ott lebegett kezemben a toll, emlékszem, még írni akartam, de aztán valami ostoba restelkedés fogott el — elfogultság, kamasz rajongás, mondtam magamban, ennyit és ilyen hangom beszélni róla —, hiszen már kezdtek tréfálkozni velem, hogy szerelmes vagyok ebbe a Wittmannba meg a repülésbe: vagy ötször írtam már róla, mint valami különös jelenségről. — Istenem, egy pilóta! Még csak nem is színésznő, se politikus.
Mit begyek, hát most mit tegyek? A töltőtoll egykedvűen ereszti magából a tintát, nem szorul el, mint a torkom — írni lehet, és írni kell, mit írjak? Folytassam a tegnapi cikket? „Már nem repüli át az Atlanti-óceánt.” Mit írjak, és kinek írjam? Másfél éve találkoztam és repültem vele először, és két napja, pénteken délután hat órakor találkoztam és repültem vele utoljára. Először könnyen ment az írás: két napja ismertem akkor, és máris a legtermészetesebb formájául impresszióim közlésének a levél alak kínálkozott — kedves, kedves Wittmann, így kezdtem a cikket, elmondom önnek, milyen érzés először repülni. Hát most hogy kezdjem, kinek mondjam el, hogyan írjam meg utolsó cikkemet Wittmann Viktorról, a pilótáról? Az olvasó valami hangot vár, patetikusnak kellene lennem vagy szentimentálisnak vagy tragikusan cinikusnak, így kellene szólnom: ezrek és ezrek pusztultak el, eggyel több ... mindegy, hogy ismertem, s tudtam róla, ki volt.
Szavak dadognak bennem, és nincs közöttük egyetlen objektív gondolat, második személyiben jelentkeznek az igék, valakihez beszélek magamban, nem fájdalmasan, nem bánattal, évődő, tréfás hangon beszélek valakihez: és rémülettel veszem észre, hogy ez a valaki ő, aki néhány órája nincsen, és nem lesz többé. Mikor a hírt hallottam, befutottam a kávéházba, és kerestem az asztalát, ahol tegnapelőttig minden este együtt velem volt, hogy odafussak, és már messziről kiáltsam feléje: „Halló! Wittmann szaktárs! Mit szól hozzá? Wittmann lezuhant, és meghalt” — hisz aviatikáról, légi eseményekről csak vele lehetett beszélni. És ő nevet, azzal a féktelen derültséggel, amivel gyerekek és szomorú emberek nevetnek. „Na, ne mókázzon, szaktárs!” — mondaná. „De igen, ki van téve Az Újság-nál!” „Akkor elhiszem, szaktárs!”
És most kivel beszéljem meg, miért történt ez, ki magyarázza el nekem szerényen, tréfásan és okosan, ha ő nem, hogyan zuhanhatott le Wittmann, akiben úgy bíztak utasai, mint az Istenben? Hiába nézek körül: csak a maga arcát látom, Wittmann szaktárs, amint ezer méter magasságban egy pillanatra elereszti a kormányt, hátrafordul, és melankolikus szemeiben gyerekes, huncut nevetéssel rám kacsint. „Most tessék félni, szaktárs: egy kicsit megkavarom!” — s a gép szédítő spirálban keringeni kezd velünk lefelé.
Drága, okos Wittmann szaktárs, nem szabadott volna úgy megkavarni a gépet. Most már elmondhatom ... pénteken ... mikor utoljára repültünk, és olyan csúnya és fekete és (szeles volt az ég ... a fekete felhők alatt váratlan, nyomasztó szomorúság fogott el ... hiszen mondtam is, tréfásan, mikor földet értünk. „Ma bús voltam, szaktárs” — mondtam, de maga nem felelt. Valami baj volt, a szél lenyomta a gépet, nem lehetett simán leszállani. Igen, most már megmondhatom, a hideg és üres magasságban arra gondoltam, hogy minden hiába, hiába ez a csodaszép táj itt alattam s az egyre táguló messzeség, hiába a repülés részegségében dagadó tüdőm, hiába minden, amit emberi lélek alkot, gondol és észrevesz, míg nyomorult testünk a partra dobott kavicsnál nyomorultabb, ott hordja magában minden szörnyek legundokabbikát, a halált; hordja magában, elviszi tengerre, megsétáltatja mindenütt, megfürdeti szépségben és harmóniában, felviszi a lenge felhők közé ezt az ocsmány szörnyet, mely ezer méterrel a föld felszíne fölött azt súgja fülünkbe: messzebb leszel a föld felszínétől, mikor csak két méterre leszel majd — de alatta. Vigyázz, várnak rád!
Wittmann, drága Wittmann, ugye, mi nem azért repültünk, mert nem törődtünk a halállal? Nagyon erősen az életet akartuk, és hittük, hogy megállíthatjuk őt útjában, megállíthatjuk a bámuló napot, mint Jozsué a hegyen. Ők azt mondják: a hős nem fél a haláltól. Ha hősnek lenni ennyiből áll csak, akkor te, Wittmann szaktárs, vagy kevesebb, vagy több voltál a hősnél, mert te nem ingyen kockáztattad az életedet, hanem hogy többet akartál belőle, csak azért. A hivatalos elbírálás szerint hős voltál. Háború volt, gépeket szállítottál a hadseregnek, berepülted nekik, hadiszolgálat közben ért a katonahalál. De én ködösen és remegve emlékezvén még a régi, régi napokra, mikor szabadott még gondolni örömre, életre, életörömre — én elmegyek, vajon ki a nagyobb hős; aki azért teszi kockára életét, hogy építsen, vagy aki azért, hogy romboljon?
Wittmann szaktárs elgondolkodik egy pillanatig: fején a kapüson, szájában szivar, keze a motor fogantyúján. „Ej mit, szaktárs, hagyjuk ezt, ezek csak olyan beszédek; inkább gyerünk, mert sose leszünk kész. Los!” A motor acsarkodni kezd, sivítva pörög a légcsavar, a föld zöld haja, a fű lobogni kezd, mintha tépné dühében. Nekilódul a gép, két perc, és Wittmann odafent lebeg már. Még mintha visszanéznie, kötekedve, hogy nem vitt magával, aztán eltűnik a felhők mögött. Hova lett?
Este, ha szertefoszlanak a felhők, talán lámpát gyújt, és meglátom magasan, messze; egy pirinyó fényes pont. De már nem száll le többé.

Istenem — én pap nem vagyok, és nem vagyok ékesen szóló —, én a te arcodat nem láttam, és nem tudom, milyen vagy. Gyermekkoromban imákra tanítottak engem, de én már elfelejtettem az ima szavait, mert emberek között éltem, és velük emberi nyelven lehet csak beszélni. Itt állok most e sír szélén, és tétován, zavartan nézek szét, mert érzem, hogy valakihez beszélnem kell, valakihez vagy valamihez, aminek nincs neve — ami köd vagy felhő vagy kék ég vagy vakító nap vagy koromsötét éjszaka — valami mindent összefogó, amit olyankor érez az ember, amikor sóhajt vagy sír. Ha ezt a valamit istennek hívják — istenem, ha az vagy, akinek gyermekkoromban éreztelek, ki az embert embernél jobban megérti — add, hogy hinni tudjak benned, add, hogy beszélni tudjak hozzád, nem önmagamért, hanem valakiért, akinek már nincsenek szavai.
Egy ember kopogtat be hozzád, aki még oly közel van e földhöz, hogy nem tudjuk még szellemnek látni vagy kísértetnek — néhány nap előtt fiatalon és erősen ült közöttünk, és ha rágondolunk, egy kedves, kedves arcot és nevető szemeket látunk csak. Istenem, te ismeretlen és hatalmas úr, ha a te arcod italán félelmes volna, mint a vihar, és a szavad a mennydörgés szava — arra akarlak kérni, zavartan és dadogva — ezt az embert fogadd most még úgy, mint embert: mintha ember volnál te is, fogd őt kézen, mosolyogj rá, és beszélj hozzá emberi nyelven, hadd érezze, hogy olyan melegen és megindultan szereted őt, mint ahogy mi szerettük. Fogd meg a kezét, és simogasd meg kedves arcát, mintha apja volnál — vigasztald őt meg azért, amit itt e földön elvesztett. Istenem, én nem tudom, úgy ismerted-e őt, mint mi — láttad-e nevetni, tisztán és melegen, mint a gyermek —, láttad-e elkomolyodott szemeit, mikor szárnyakra ült, hogy a talentumot, e nemes fémet, amit adtál neki, ne hagyja megpenészedni a földben, mint a gyáva és kishitű kalmár — hanem a felhők közé vigye fel, ragyogni a ragyogó napban. Istenem, tudom, hogy ő csak ember volt, és embernek nem adatott, hogy több legyen a pornál — de te tudod, hogy nem téged kísértett, mikor a te kék egedet csapkodta szárnyaival. Közelről akart látni téged — bocsáss meg neki, amiért nagyon szerette az életet. Fogadd őt melegen. Mondj neki istenhozottat, akinek mi istenhozzádot mondunk.
Mert elbúcsúzunk tőled, Wittmann Viktor kedves, kedves jó barátunk — szótalanul, egyszerűen, egy kézszorítással —, mint annyiszor, amikor remegő szívvel néztük, hogy szállasz fel előttünk — remegő szívvel, de vidám közönyt mutatva előtted, hogy lássad, bízunk benned, s te is bízhatsz magadban. Igen, úgy búcsúztunk el, mintha itt állana a büszke aeroplán, s te fiatal testtel, fürgén, ruganyosan pattannál fel a pilótaülésbe. A szívünk remeg és aggódik, és szinte kiáltani szeretnénk: Viktor, megállj, ne szállj fel, nézd: fúj a szél, baj lesz — Viktor, maradj velünk, majd elmegyünk valahová, emberek közé, és te elfelejted, hogy odafönt tudsz csak szabad lenni és boldog, még ha ezer halál leselkedik is rád alulról, hogy visszarántson a porba, amelyből vétettél. Kiáltani szeretnénk, de torkunkba szorul a szó — remegve állunk, és nézünk utánad, míg eltűnsz előlünk —, felhő takart el, vagy a szemünk homályosult el a könnytől? Itt állunk, a szürke földön, és nézünk utánad — míg ráncos lesz az arcunk, hajunk fehér lesz, és fejünk lehanyatlik —, nézünk utánad, már nem látunk, de tudjuk, hogy ott szállsz valahol — karcsú gépmadár szárnyai közt egy ifjú ember, huszonhat éves —, örökké huszonhat éves!
Wittmann Viktor, isten veled!