Lehunyta szemeit immár örök álomra a veterán, akit mint a régi jó idők élő, kedves emlékét szoktuk meg tekinteni magunk között. S megszoktuk annyira, hogy midőn 88 éves korában búcsút vett tőlünk, még ösztönszerűen kiáltjuk utána: »oly hamar!«

Csöndes, kissé határozatlan de azért elég biztos léptekkel halad keresztül a piaczon, hogy az iskolaépülethez elérjen. Széjjel se tekint, bátran megy előre, ha nagy is a forgalom: tudja, hogy a »nagytiszteletű tanár urat« ismeri minden ember, s ha szekérrel megy is, kitér előle, vagy inkább megállítja lovait, hogy ne zavarja az öreg úr járását. A régi gymnasiumi épületbe megyen, az az ő otthona. Ott talál még ismerősre a régi korból is, ott ismerőse minden ablak, minden küszöb. Hosszú idő alatt kötötték ezt az ismeretséget! Az újjal sohasem tudott megbarátkozni. Nagy, díszes épületébe csak kénytelen kelletlen ment fel egy-egy újságért, vagy Értesitőért, s hónap elején csekély nyugdíjáért. Idegen légkör volt az neki, s legidegenebbek az új emberek, akiknek már az arczát megjegyezni is egész tudomány volt. A tanárokat sem becsülte sokra: nem ismerik már a classicusokat, még Budai Ezsaiás Polgári Históriáját se tudják! — ez volt a véleménye felőlök. A múlt alakja volt már egészen. A tisztes patriarchális múlté.

Most már csöndes ember, négy thujabokor közé hantoltuk el a fekete koporsót, melyben utolsó útjára kikísértük. Ezúttal már azok is kitértek előle, kik máskor nem lelték volna, a nyeglék, hányavetiek, a kik az aggot semmibe se nézik s a magok bölcsességét feneketlennek, a magok érdemét toronymagasnak látják. Az utczát elözönlötte az ember. Asszony, leány, férfi, ifjú és gyermekek. Zsúfolásig telt meg a templom, amikor a négyes fogat megállott a főbejárat előtt. Úgy bizony, négyes fogat. Az öregúr az utolsó utat egész méltósággal akarta megtenni. A szem alig látta el a hosszú sorát a menetnek, a mint a gyászhely felé vezető úton kibontakozott. Sötét fátyollal lebontva lobogott legelöl a főgymnasum máskor oly ragyogó selyemzászlója.

Nem is személy volt már ő: »fogalom« volt Emlék abból a régi gárdából, mely a professor (ma már az is tanár!) érdemét nem a pedáns munkarend betartásában, nem a csengettyű korlátai közölt való gépszerű mozgásban, hanem az erős hazafias szellem és puritán kálvinistaság istápolásában kereste. Nem beszélt a tanítványaival per »Ön« s egy »üssön meg a menkű, hasztalan fráterje!« könnyen kiszaladt a száján, de meleg szíve tele volt jósággal és szeretettel, s azt a pernahajder diák nagyon is jól érezte. Ma már a szív helyét, úgy látszik teljesen átveszi az agyvelő, — s vajon jobb lesz-é ez így?

Atyja tanító volt Szentesen (Csongrád m.), ott végezte a gyrnnasiumot már mint árva gyermek, nagyanyja segítségével. 1831-től kezdve a debreczeni collegiumban tanulta a bölcseleti, jogi és theologiai tudományokat, hol 1837-ben esküdt felügyelő, segédkönyvtárnok, majd elemi iskolai tanító lett. 1839-ben a derecskei középiskola igazgatóságára küldetett ki. A szokásos három év leteltével felsőbb helyről engedélyt nyervén, külföldre ment, s a berlini egyetemen hosszabb ideig tartózkodott. Itt 24 magyar tanulóval megalapította az egyetem magyar könyvtárát. 1843 tavaszán hazatért és Pozsonyba ment az országgyűlésre. 1845 végén a szentesi ev. ref. egyház hívta meg igazgató-tanárnak, hol a harmadik évben az első szónoklati osztályt is felállította. 1847-ben lelkésznek avattatott fel és tanári vizsgát tett. Ez évben a hosszúpályi ref. egyház hívta meg lelkészének. Az 1848–49-ben írt hazafias czikkeiért szept. 10-én elfogatván, elébb a szegedi várba záratott; onnét Pestre az Új-épületbe vitetett és nov. 27-én kötélhalálra ítéltetett, mely ítéletet azonban később 20 évi vasban töltendő várfogságra változtatlak. Fogságát Olmüczben, majd Josefstadtban nagy lelki erővel viselte. 1856. ápr. 3-án kegyelmet nyervén, hazajött. A kisújszállási ev. ref. egyház, a martyrkoszorú iránt érzett tiszteletnek a hatása alatt, s hogy a sokat szenvedett embernek nyugodalmas állást biztosítson, azonnal megválasztá őt gymnasiumába vallástanárnak. A központi kormány csak sokára és nehezen tudott e választásba belenyugodni. Ettől kezdve soha se hagyta el többé Kisújszállást, a melyhez úgy ragaszkodott, mintha szülőföldje lett volna. Később tanított a gymnasiumban világi tárgyakat is, s több ízben viselte az igazgatói tisztet. 1861-ben a Hajdúkerület törvényszéki tiszteletbeli táblabírói czímmel és díszpolgári joggal tisztelte meg. Több ízben írt a börtönben töltött időkről különféle folyóiratokba; írt tanügyi czikkeket, amelyekben kiváltképpen a kisújszállási gymnasium érdekei és ügyei foglalkoztatták. 1891-ben nyugalomba vonult, s ettől kezdve a kisújszállási ev. ref. egyház által adott évi 300 frt nyugdíjából élt.

Neje simai Mező Lídia volt, kit évekkel ezelőtt veszített el; házassága gyermektelen volt. Egy áldott lelkű nőrokona, özv. Gulácsy Zsigmondné szül. Szana Krisztina lőn aztán gondozója, s maradt ápolója utolsó órájáig. Betegsége látszólag jelentéktelen hűlésből eredt, s gyors lefolyású volt. Temetése febr. 26-án d. u. 2 órakor ment végbe. Városunk derék ev. ref. tanítói kara énekelte a gyászénekeket ez alkalommal; a templomban Dorogi Lajos esperes-lelkész mondott imádságot és beszédet, a temetőben pedig Dr. Pallagi Gyula búcsúzott el tőle az intézet nevében.

Az irodalom iránt végső leheletéig nagy érdeklődéssel viseltetett; munkássága a következő volt: 1848–49-ben a debreczeni Alföldi Hírlapba, a Tiszavidéki Újságba és a Szegedi Hírlapba politikai czikkeket írt; a Vasárnapi Újságban (1869. Börtön-Krónika, Illésy János, 1873. Nemzeti halottak emlékezete), a Hazánk és Külföldben (1869. Az 1848–49. magyar államfoglyok Josefstadti börtöne, 1870. Börtön-Krónika. 1871. A régi napokból, Mártír halottak statisztikája, 1872. Új honvéd-zászlók, honvédemlékek, szobrok, Magyar foglyok útja 1850-ben Budától Olmüczig, Szilveszteréj 1849). A Tanuló Ifjúság Lapjában (1870. Figyelmeztető szó az ifjúsághoz és mesék angolból ford., 1875. Eszmecsere középtanodánk ügyében, Őszinte szó középtanodáink ügyében, ugyanerről 1877-ben is. Egyházi iskolai ügyeink, 1878. Igénytelen szó a protestáns tanáregylet ügyében és könyvismertetés), Vutkovich, Magyar Írók albumában (1873. Nagy Imre költő életrajza), a Figyelőben (1871. Misztótfalusi Kis Miklós életrajza, Irodalmunk külföldi képviselete a XVI. XVII. században. 1876. Börtönköltészet, Simai Mező István, Böngészet a magyar költészeti világból, 1877. Háló Kovács József. 1881. A börtöndalokról), a kisújszállási ref. gymnasium Értesítőjében (1877–78. Kisújszállási ref. gymnasium dióhéjba szorított múltja s jelene), a Czelder Márton Figyelőjében (1879. Halál és élet, A kisújszállási ref. egyház áldozatkészsége, Szerény észrevételek és vélemény gymnasiumunk szervezete kérdéséről, 1880. Gymnasiumi ügyünkben, 1885. Egyháztörténeti adat gyám- és nyugintézetünk köréből, A reformátusok iskoláinak tanügyi állapota a tiszántúli egyházkerületben a reformatiótól 1825-ig. Az igehirdetésről 1887. Egyháztörténeti adat a kisújszállási ref. egyházról és lelkészeiről stb). Írt még a M. Prot. Figyelmezőbe, a Prot. Egyházi és Iskolai Lapba, a Csokonai-Emlénybe, a Pozsonyvidéki Lapba, Debreczen, Nagykunság, Karczag és Vidéke, Jásznagykunság, Lehelkürt, Közérdek, Kisújszállás, Kisújszállás és Vidéke, Tiszavidék, Szabad Egyház, A mi Otthonunk stb. lapokba.

... Nyugodj békén, öreg ember! A rabbilincs csörgése, melyet hat kínos éven keresztül viseltél a hazáért, nem háborítja most már álmodat. Igaz, nem deríti a lármás diákság zsivaja sem, amely neked oly sokáig, oly kedves zene volt. Szeretett párod oldalán pihensz immár. Vajon elcsitulhatott-é ereid, izmaid végső elernyedésével, elcsitulhatott-é hazafias szomjúságod a tiszta kálvinistaság és a tiszta függetlenség iránt? — Aki gyermekét szerette, gondját sír el nem temette, — mondja a költő; hát vajon, aki hitét és hazáját szerette, annak gondja vele enyészik?

Bizony a Te fajod kivesz. Pénz, pénz, pénz után fut a mai napok hitványabb gyermeke. Az arany szent éhsége még az egyedüli indulat, ami tüzet tud gyújtani kapzsi szemében, s pírt, tud varázsolni az epekedéstől fakó orczáira.

De te csak pihenj, öreg ember, s álmodj egy jobb, egy szebb magyar hazáról, olyanról, aminőnek a Ti ifjúi képzelmetek ama fönséges, rajongó napokban festette azt maga elé!