A „sors” úgy hozta vagy még inkább a körülmények, a városiasodás feltételei, hogy hazánkban a zeneművészet könnyű múzsája Budapestet választotta lakhelyéül, így a hatvanas években gyökeret eresztő beatzene is elsősorban a fővárosba koncentrálódott. Az itt verbuválódott zenekarok az álmodozások korától kezdve aztán – kevés kivételtől eltekintve – szédületes pályát futottak be. Az akkor még botrányszámba menő beatzene később a sztármítoszból hasznot kovácsolva, tekintélyes összegeket mozgató-forgató üzletággá vált, vagyis alig két évtized leforgása alatt profivá nőtte ki magát az egykor amatőrnek minősített „gépezet’’.

Az ország más városaiban ugyanakkor inkább csak amatőr zenekarok működtek, erősen behatárolt ismertséggel. Az áttörésre a hetvenes évek közepéig várni kellett, amikor is a debreceniek két kiválósága, a Panta Rhei és a Color, illetve az üstökösként berobbanó miskolci Edda Művek vérpezsdítő muzsikával új színeket kevert a rockpalettán. Hazai vizekre evezve, felmerül a kérdés: a Szolnok megyei zenekarok vajon milyen helyet foglaltak és foglalnak el jelenleg e skálán?

Szűkebb pátriánk könnyűzenei hagyományai — sajnálatos módon — nem predesztinálják zenekarainkat arra, hogy a hazai élvonal zászlóvivői közé tartozzanak. Bár igaz, a legendás hatvanas években a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnáziumból indultak sikeres útjukra a Bergendy fivérek, ám a folytatás – talán fölösleges is hangsúlyozni – a fővárosban következett. Ekkortájt alakultak a megyében olyan nevesebb zenekarok, mint az Integrál vagy a Fantom, melyeknek egy-egy hamar népszerűvé vált slágerét (Ne bánd, illetve Távolodom) a szolnoki regionális rádió is rögzítette. A nyolcvanas évtized elején mindent elborító nosztalgiahullám újra felelevenítette e régi nótákat, és a rádió kívánságműsorában ma is sűrűn elhangzanak.

A külföldről beáramló diszkódivat azonban jelentősen visszavetette a kísérletező beat- és rockzenekarok számát a megyében is. A bonyolult, minden igényt kielégítő stúdiókban felvett újfajta gépi zenével versenyezni csak módfelett keveseknek adatott meg. A milliós nagyságrendű felszerelések, technikai berendezések hiánya – úgy tűnt – végleg megpecsételte kis hazánk, így a Közép-Tisza vidék felkapaszkodásra vágyakozó amatőr zenekarainak sorsát. Vízválasztóhoz érkeztek tehát a még be nem futott „kicsik”, és rá kellett döbbenniük: ha ezentúl rocklabdába kívánnak rúgni legalább a megyehatárokon belül, netán azon túl is, nem szorítkozhatnak pusztán az agysejtek kedvező együttállására, forintban is fel kell mutatniuk valamicskét. Egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a rockzenére kezdetben jellemző szüntelen útkeresés, újat akarás, a társadalmi változásokra való sajátos reagálás már csak egy bizonyos, majdhogynem hanyagolható része lett az irányzatnak. Ma már közhelynek számít az a szomorú igazság, hogy előtérbe lépett a könnyűzene üzleti jellege, melyre polipként telepedett rá a show-business áttekinthetetlen és ellenőrizhetetlen világa, következésképp a zene kizárólagossága erősen megnyirbálódott, s a feledés homályába szorultak olyan fontos, a rockzenében eladdig meghatározó fogalmak, mint életérzés, gondolkodásmód...

Az országossal egyetemben megcsappant tehát a Szolnok megyei könnyűzenei mezőny, és zöld utat kapott a viharos gyorsasággal hódító diszkóláz. A zenekarok fogyatkozása után – amint az várható is volt – a rockzene értékeit (el kell fogadnunk, hogy mára már hivatalosan is nagykorúvá avanzsálódott a műfaj, és gyarapszanak értékei) a szórakoztatóiparban tevékenykedő zenészek „örökölték”, akik a maguk stílusában konzerválták azokat. A hivatásos zeneművészek által kevésbé becsült vendég-látóipari muzsika a nyolcvanas évek elejéig, a nosztalgiahullám felerősödéséig fontos láncszemet képezett az élőzene ápolásában, hiszen az úgynevezett „presszózenészek” – sajátos körülmények között – tulajdonképpen megőrizték továbbra is a sokszor hangsúlyozott élőzene varázsát, de mindvégig szem előtt tartották a közönség szórakozási igényeinek kielégítését. Különösen emiatt, de a már meglévő rockzenei értékek reprodukálása miatt éri gyakorta vád a vendéglátóipari muzsikát, hogy voltaképp csak a második vonalat képviseli a könnyűzenében. Ám e „háttérbázisnak" tekintett területen dolgoztak és dolgoznak ma is olyan neves muzsikusok, akik magas színvonalon űzik mesterségüket. Valamit a számokról is: az Országos

Szórakoztatózenei Központ megyei kirendeltségében gondosan nyilvántartják a vendéglátóipari egységekben működő zenekarokat. Napjainkban a megye 82 zenei szolgáltatást nyújtó szórakozóhelyén 65 A, B vagy C kategóriával rendelkező és 125 egyéb kategóriájú zenész gondoskodik a talpalávalóról. Közülük nem egy esetben igazi tehetségek is kikerülnek, akik hétről hétre bemutatják, hogy a művészi szempontból kézlegyintésre ítélt és másodlagosnak tekintett presszózenének hogyan kell tekintélyt szerezni. Bár azt is gyakran hallani manapság, hogy a vendéglátóipari muzsika olykor nem több, mint kakofonikus zörejkeltés, minekutána a közönséget sem igazán vonzza helyenként. Bizonyára előfordul, hogy a könnyűzene művelésében dilettáns hangszerforgatók is szóhoz jutnak, azonban nem ez az általános kép. Ennek bizonyságául elég, ha a kíváncsi utazó egyszer betéved a jászberényi Pannónia bárba, a külföldről nemrégiben hazatért Szentirmai házaspár minikoncertjére; Karcagra, a Kunság vagy Törökszentmiklósra, a Park étterembe, és meggyőződhet arról, hogy a könnyűzene szerteágazó irányzataiból lehet igényesen is ízelítőt nyújtani. Természetesen a megyeszékhely ismertebb szórakozóhelyei sem szűkölködnek rangos zenekarokban. A Szolnok és a Tisza étteremben, valamint a Pelikán Szálló bárjában egyaránt kiváló zenészek kezében szólalnak meg a hangszerek.

A Szolnok étterem Casino nevű zenekara már 20 éve együtt muzsikál, és esténként jazz-elemekkel átszőtt produkciókkal, vokális zeneszámokkal szórakoztatják közönségüket. A szakmában a csoport ázsióját növeli, hogy a hetvenes években hét esztendőt töltöttek külföldön, ahol jónevű szórakozóhelyeken fordultak meg. Játszottak Finnországban, Norvégiában, Hollandiában, az NSZK-ban, egy ízben New Yorktól Dél-Amerikáig végigmuzsikáltak egy hajóutat.

A Pelikán bár Nádasi triójának neve szintén jól cseng a szakmában. Vezetője szinte egész Európát bejárta már. A trió erénye sok más mellett, hogy a pódiumon szinte lemezhűen szólal meg. Ennek természetesen megvan az ára is: felszerelésük értéke eléri a 800 ezer forintot. (Hát igen, végérvényesen a múlté lett az „egyszál dudás és a csárda" jelenség.)

Amiről még érdemes külön beszélni, az a repertoár, hiszen egy-egy muzsikuscsoport zenei „attitűdjét” – az esetleges hangszeres virtuozitáson túl – végső soron a műsor összeállítása határozza meg. A produkciók változatossága, színessége vagy uram bocsá' monotóniája éppen ezért döntő, ugyanis a közönség szigorú kritikus, szinte azonnal megítélheti egy formáció zenei képességeit Nos, a tapasztalat azt mutatja, hogy az együttesek többsége a virágkorát élő nosztalgiahullámnak köszönhetően műsoron tarthat olyan 20–25 évvel ezelőtti számokat, amelyek már egyszer fényesen ragyogtak a popmuzsika egén. Mai slágerek – érthetően – nagy számban találhatók a tarsolyban; végtére is a korral illik lépést tartani egy magára valamit adó zenekarnak. A közönségigényeket figyelembe véve elmondható, a vendéglátói pari zenészek produkciói igen tág szférában mozognak. A profi könnyűzenei vonulat sztáregyüttesei pedig valószínűleg még hosszú évekig gondoskodnak a „második vonal” repertoárjának bővítéséről.

A kortárs magyar popkultúra jeles kutatói előszeretettel bélyegzik napjaink „hivatalos”, azaz első számú könnyűzenei vonulatát langyos állóvíznek (később a rock elüzletiesedése folytán mocsaras tónak), ritkán tapasztalható mélypontnak, és még folytathatnánk a találóbbnál találóbb megjelölések sorát. Azonban olyan kijelentés még nemigen hangzott el az utóbbi két évtizedben, hogy a beat- vagy a rockzene az adott időszakban éppen a csúcson volt. Némi túlzással talán már születése pillanatától kezdve az akkor soros irányzat válságát emlegetik a kritikusok. Bár a sokszor hangoztatott válság valóban „beért” két évtized múltán, és úgy jelentkezett, hogy korunk könnyűzenéjének addigi lendülete a nyolcvanas évek küszöbén megtört, s visszafordult a húsz évvel ezelőtti tiszta forrásokhoz, melynek során a világszerte kibontakozó nosztalgiahullám soha nem látott méreteket öltött. Az ifjúsági sajtóban a múltba fordulás láttán megkondultak a vészharangok, s egyre inkább a válságból való kilábalást sürgették. Az útkeresés jegyében fogant néhány irányzat azonban csakhamar elvirágzott, és a régóta várt megújulás tartalmában és formájában is progresszív irányzat keletkezését sejttette.

A korábbi évek megtorpanása után újra csak számos amatőr zenekart hívott életre országosan a nagy tempóban terjeszkedő új hullám. Szakmai berkekben szinte íratlan szabállyá vált, hogy minden megyeszékhelyen illik lennie egy nevesebb zenekarnak, amely kiemelkedik a megyei átlagból. Nos, Szolnok „élcsapata” a WU 2, komolyan vette ezt, és ma már utcahosszal előzi a megyei mezőnyt. Megalakulása óta három rádiófelvétel is fut a neve alatt, sőt tavaly az induló tehetségeket felkaroló Start lemezen helyet kapott a Szomszéd lánya sem zavar című felvételével. Novemberben pedig az Interkoncert szervezésében tagjai egy hetet tölthettek Genfben, és a Reagan–Gorbacsov csúcstalálkozó előtt néhány nappal a Centre de Loisirs Paquis-ban – több szocialista országbeli zenekarral közösen – nagyszabású hangversenyt adtak. Mint ismeretes, az ifjúság részére azért rendezték e fesztivált, hogy az eltérő társadalmi-politikai berendezkedésű országok fiataljai jobban megismerhessék, megértsék egymást, s a zene nyelvén is megtalálják az  együttgondolkodás lehetőségét. A svájci fiatalok köztudomásúan igényesek – már ami a könnyűzenei választékot illeti, hiszen országukban világszínvonalon muzsikáló zenészek adják egymásnak a popkatlanok, koncerttermek kilincsét. Ám ezúttal a mieink is helytálltak, az utolsóként színpadra lépő WU 2-t háromszor tapsolták vissza. A siker önbizalmat adott az együttesnek, és megerősítette abban, hogy jó úton jár az új hullámos rockzene általa választott ágának művelésében. Úgy tűnik tehát, az amatőrök kategóriájából kilépett ugyan a zenekar, azonban, hogy igazán profivá váljon, még sok százezer forintot kellene áldozni szerelésre. Egy saját WU 2 klub sem lenne rossz gondolat, bár jelenlegi próbái színhelyén, a MÁV Csomóponti Művelődési Házban is zavartalan körülmények között gyakorolhat. Vagy netán készülhet első önálló nagylemeze felvételére? Nem tudni biztosan, ígéretet már kaptak eleget, hátha egyszer tényleg...

Az elmúlt év könnyűzenei meglepetése volt, hogy ismét összeállt a megyeszékhely egykori legendás beatzenekara, az Integrál. A régi bulik hangulatát felelevenítő koncertek után a közelmúltban az Óz, a nagy varázsló című mesejátékhoz írtak zenei anyagot, amelyet az idén februárban be is mutattak Szolnokon – a kritikus szerint mérsékelt sikerrel. A „gyermekmusicallel" az Integrál, miután már korábban visszaszerezte a közönség kegyét, kísérletet tett más műfajban is. A „kalandozás” sikerét végső soron a közönség ítéli meg. de az már most bizonyos: az Integrál nagyot lépett előre e próbálkozásával a megyei zenekarok mezőnyében.

Érdekes színfoltja volt a Szolnok megyei könnyűzenei életnek a Madame Petuhova zenekar, mely tiszavirág-életűnek bizonyult az általa képviselt avantgarde irányzat kidolgozásában, éppen ezért nem tudott követ dobni a rockzene állóvizébe. Az együttes jogutóda az Ippolit Matvejevics nevű csoport, amely folytatja a tréfásan „no art” bélyeggel jelölt „művészi koncepciót”. A zenekar a világirodalom jeles szerzőpárosának Ilfnek és Petrovnak a gondolatvilágából merít, és elsősorban a mai fiatalokat foglalkoztató problémákra szeretné felhívni a közvélemény figyelmét.

A megye könnyűzenei vonulatának gerincét az ama-tőr zenekarok széles tábora alkotja. Hogy merre tart szűkebb pátriánk popzenéje, erről képet kaphattunk a tavalyi megyei pop-rocktalálkozó 17 zenekarának, illetve szólistájának játéka nyomán. Úgy tetszik, a rockzene „őszinte, kőkemény” ága még mindig elég vonzó az ifjú zenészek körében, s a vad, dübörgő zenét játszó külföldi bandák (Iron Maiden, Judast Priest) nyomdokain halad számos megyei együttes, így az MRG, a Rockers. Ennél valamivel lágyabb és dallamosabb irányzatot követ a jászárokszállási Erato. A karcagi művelődési központ Seri névre hallgató zenekarának tagjai már-már profi módon énekelnek. a szólamok tiszták, kidolgozottak. A jászladányi Bagi-Bakondi gitártudó pedig — szorgalmas gyakorlással — még sokra viheti.

A megye rangosabb amatőr zenekarai ezzel tulajdonképpen ki is merültek, ám „rejtett tehetségek” természetesen bárhol kallódhatnak. A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ ezért szervezi évenként a már említett pop-rocktalálkozót, hogy felmérje az amatőr zenekarok összetételét, produkcióik színvonalát. Az idei – április 20-án rendezendő – seregszemlére nyolccal több, azaz 25 különféle stílust játszó formáció nevezett be, s ez egyben jelzi azt is, hogy évről évre növekszik a találkozó jelentősége. A zenekaroknak lehet tehát bizonyítaniuk.

Nagyjából feltérképezhető, milyen irányban halad a könnyűzene Szolnok megyében, s a hevenyészett statisztikákból az is kitűnik, hogy az amatőr együttesek száma szaporodik. De vajon mi lehet az oka annak, hogy legalább a WU 2-höz hasonló képességű zenekar nem bukkant fel az utóbbi években?

Az egyik legfontosabb tényezőről, az anyagiakról, a felszerelés hiányáról már volt szó. Azonban az éremnek két oldala van, vagyis az együtteseknek ideje lenne már mérlegelniük a rockzene tartalmi és formai megújítása érdekében végzett fáradozásaik eredményességét, ahelyett, hogy leragadnának egy-egy stílusnál vagy éppen másolják az élvonalat. Kevés kivételtől eltekintve ugyanis csak erőtlen kísérleteket láthatunk erre vonatkozóan, de összességében a szárnypróbálgatások javarésze nem több a „rockeszencia” felhígított változatánál. Bár akadnak mindig olyan zenekarok, amelyek új tartalmat és formát hirdetnek, konokul, valójában azonban csupán a formáig jutnak el, de némely esetben még ez is kétségbevonható. Mert hiába jelentkeznek új köntösben a műfaj „prófétái”; a zenei megoldások sztereotip fordulatai a rockzene ősi, tiszta forrásaira emlékeztetnek. Ezért volna hát érző, felkészült, önmagát kellően menedzselő Ifjú zenészekre égetően szükség, hiszen végső fokon a könnyűzene utánpótlása forog kockán.

De amíg a műfaj fejlődésének külső és belső feltételei nincsenek összhangban, addig a megye amatőr zenekarai sem tudnak látványosan kitörni, mint láthattuk a miskolci Edda Művek példáján, hanem megmaradnak „település szinten” – felbomlásukig. Az utánpótlás felzárkózása késik, a válság pedig mindinkább mélyül. Vajon hol és mikor áll meg?

Jó lenne tudni, mert Magyarországon soha nem hallgatta ilyen széles tömeg a könnyűzene csábító szirénhangjait, mint manapság.