Szolnok városa, melynek tiszaparti képét a múltévi árvízzel mai rajzunk adja, már a magyarok beköltözésekor állott. Várától, melyet a Tisza s a Mátrából aláfolyó Zagyvának e folyamba ömlő két ága környezett, s melynek ma már nyomai sem látszanak, vette a sz. István király alapította Külső-Szolnokmegye nevezetét. A vármelléki városrész, melyben a hajdani, a múlt század végéig némi kiváltsággal bíró várőrség lakozott, máig Katonaváros nevet visel.
Budának a török általi elfoglaltatása után I. Ferdinánd király a várat, mint a Közép-Tisza kulcsát megerősíttette. A szomorúan emlékezetes 1552-dik évben azonban, midőn hazánk nagy része török igába került, e várost is, Temesvár s Lippa megvívása után, Amhát basa – az idegen hadak elébb hűtlenül megszökvén a várból – a magukra maradt Nyáry s Pekri várnagyoktól könnyű ostrommal bevette. A török uralom alatt Szolnok egy bégtől függő török megye vagy szandsákság székhelye volt, melyhez a Tisza mindkét felén sok adófizető magyar község tartozott. Budának keresztyén fegyverreli visszafoglaltatása után Szolnok várát önként odahagyá a török, de mint a Török, Hamza, Hamzi, Hagyi stb. jelenleg is élő családnevek mutatják, többen közölök helyben maradtak, s keresztyénekké lettek.

Időközben a török által, kivált 1697-ben falvaiból, lakosaiból kipusztult Külső-Szolnokmegye Hevesmegyéhez, az idegen uralom alól fölszabadult Szolnok város pedig az ó-budai koronaurodalomhoz csatoltatott, s az utóbbi 1772-ben nyerte 164 telekkel legelső úrbéri szervezetét, melyet azonban a legutóbbi időkig a királyi kisebb haszonvételekkel együtt a kincstártól jutányos árban haszonbérül bírt.

Minthogy a külön tájakról jövő Duna és Tisza, mielőtt összefolynának, Pest és Szolnok pontjain közelednek elsőben, s az utóbbi, mint a máramarosi só rakodája, már kezdet óta nevezetes hely vala, a két pont közt, az ország legnagyobb két folyamát összekötő s 1847-ben megnyittatott vasút nagy lendületet adott a két város közti kereskedelem- s közlekedésnek.

A múlt évtized kormánya, az akkori politikai rendszer behozatalával Szolnokot, az imént igénytelen népes nagy falut, bár czímre „koronai mezőváros”, mint sokképpen alkalmasnak kinézett pontot, több rendbeli közigazgatási és katonai hatóságok székhelyévé emelte.

Ez időben Szolnok székhelye volt a cs. k. megyehatóságnak, törvényszéknek, közigazgatási és városilag kiküldött járásbíróságnak, egy terjedelmes pénzügyigazgatósági kerületnek, egy csendőri szárny- s 61-dik gyalogezred hadújonczozási parancsnokságnak, mint szintén a tiszai IV. folyamszakon mérnöki hivatalnak, székhelye továbbá a tiszai vasúttársulat egyik főmérnökségének, egy nagyszerű, 200 munkást foglalkoztató gyárteleppel, vasúti mozdonyok és szekerek javítására; egyik főszékhelye végre a máramarosi sószállításnak, mely itt évenkint 5–600 000 mázsa sót rak ki, s honnan a só nagy részben Pestre és a felső dunai vidékekre szállíttatik, a 80 000 fenyőszál pedig, melyen ama tömérdek só ide leúsztatott, részint a sószállító társulat gőzdeszkafűrészelő gyárában deszkának, részint a helybeli ácsok által épületekre, részint mint tűzifa fölhasználtatik. 1853-ig, midőn a szegedi és 1857-ig, midőn a debreczeni, nagyváradi, majd a tokaji és aradi vasutak megnyíltak, igen élénk volt az itteni szárazi s vízi közlekedés, azóta a forgalom igen csökkent.

Míg a vasút itt végződött Szolnoknál, a fuvarosoknak, napszámosoknak paradicsoma, pénzbányája volt e város. Egy napi járásra szolnoki fuvaros 30–40 pftnak alatta nem ment, „inkább – e volt szavajárása – agyonüti a lovát”. Debreczenbe, N.-Váradra rossz útban 100, sőt 150 ftot kértek. Sáros útban kiállott a szolnoki ember a Tisza hídjára; nézte, mint süllyedeznek az idegen fuvarosok, kereskedők a szandai töltésen, megakadva mint légy a lépvesszőn. Leste az alkalmat, meg is kapta, midőn az agyig sárban fulladozók segélyt kértek, s amint nyolcz ökrével a feneketlen sárból kivonszolta őket, 10–12 pftig fizetteté magát.
Egy erős markú napszámos megkeresett, hajóteher kiürítése s vasútra szállítása által naponként 5 pftot. Ezen aranykor 1852–1857-ig tartott; volt is ám akkor dáridó a korcsmákban. Több bor elfogyott akkor négy csapszéken, mint most 28-ban; s a napszámos leánya úgy vette a 10 pftos selyemkendőt a boltban, hogy a szegény kézmíves és fertálygazda leánya, a karton ruhában, csakúgy irigyelte annak az állapotját. A városi iskolatanító évi fizetése ekkor 180 pft volt, tehát napjára nem egészen félforint! (Most azonban, mint illik, ez föl van emelve 450 ftra.)
 
Mióta a vasút Szolnoktól Debreczennek, Aradnak, Szegednek tovább ment, azóta, mint mondtuk, a fuvar s napszám csökkent. A sóhordás még fizet a szekereseknek s napszámosoknak évenkint 25 000 ftot, de nagy az aggodalom, hogy majd ha a nyíregyház–m.-szigeti vonal elkészül, a sót nem mint eddig, a Tiszán, hanem szintén vasúton fogják szállítani. Bízzunk az időben, hogy e lehető veszteség is más úton fog kárpótoltatni.

A lakosok száma Szolnokon 15 000, kik 500 zsidó és néhány protestáns kivételével, mind r. katholikusok.