A Néprajzi Múzeum külföldi példára először nálunk is az idegen, főként tengerentúli népek tárgyainak gyűjtésére szorítkozott s csak Huszka József és Herman Ottó fellépése térítette nemzeti irányba. A múlt század utolsó évtizedében ezen irány ápolására megalakult a Magyar Néprajzi Társaság, melynek 50 esztendős fennállását az idén ünnepeljük.

A trianoni megcsonkítás Társaságunk tagjainak jelentékeny részét elszakította tőlünk, másrészt meg az elszegényedett középosztályból toborzott tagok közül igen sokan kiléptek a Társaságból, mely a kettős vérveszteség miatt nagyon elgyengült. Nem tagadható, hogy újabban a középosztály nagyobb érdeklődést tanúsít a néphagyomány iránt, azonban megfelelő nevelés hiányában valami hazug néprajzi romantika él köreiben, s mivel a Néprajzi Társaság — mint tudós testület — ezt nem táplálja, sőt sokszor ellene nyilatkozik, a nagyközönség nem támogatja a Magyar Néprajzi Társaságot. De Magyarországon nemcsak a Néprajzi Társaság, hanem a Néprajzi Múzeum, sőt az Egyetemi Néprajzi Intézet sem irányító központ. Az irányítók zöme a fenti testületeken kívül levő dilettánsok tömege, akikkel szemben a fenti intézmények csak a kritika jogát gyakorolhatják, ami pedig egyre fokozza népszerűtlenségüket. Mindez másképp lehetne, ha a néprajzot, népismeretet az iskolákban is tanítanák.

Az is sokat segítene az anyagi nehézséggel is küzdő Néprajzi Társaságon, ha az iskolák, vagy fenntartó testületeik előfizetnének az Ethnographiára, vagy a tanítók, tanárok belépnének a Magyar Néprajzi Társaságba. Így nemcsak néprajzi szellemi táplálékot kapnának, hanem bekapcsolódhatnának a néphagyománygyűjtésbe is, mely szerintünk minden magyar embernek kötelessége volna.

Azok a honfitársaink, akik nem a magyarságból származnak, a magyarsághoz való tartozásukat igen gyakran külsőségekkel szokták hangsúlyozni. A magyar lelket azonban nem lehet olyan könnyen felvenni, mint a magyar nevet, nyelvet, vallást, hazafiságot, ruhát, szokást stb.

De ez sem baj, mert idővel a magyar lelkiség is kialakul, különösen ha az illető minden fonalat eltép, ami az elhagyott népiségéhez köti öt. Sajnos, azonban sokan vissza-visszatekintgetnek, a magyarságnak pedig csak a külső máza látszik rajtuk. Ebben azonban nemcsak ők a hibásak, hanem a liberális szellemű törzsökös magyarság is, aki azonnal keblére ölelte a hazafit, ha az magyarul megtanult, nevét megmagyarosította, vagy kikeresztelkedett, ha türelmetlenkedett a nemzetiségeinkkel szemben, ha irredenta jelszavakat hangoztatott, ha turanista volt, ha hazafias szónoklatokat tartott, nemzetiszínű jelvényeket hordott, ha a magyarság külső ismérveivel rendelkezett, szóval "magyarkodott".

Soknak a magyarságát akkor is elhittük, ha ennyit sem tett meg. Mindez azonban a magyarságnak nem lényege. A magyar paraszt nem szereti a jelszavakat. A középosztályban divatos, új jelszavak vérét nem hozzák pezsgésbe, mert ő külsőségek nélkül is magyar és nem biztatásra, hanem közös magyar lelki kényszerből cselekszik magyarul.

Nagyobb baj az, hogy a lélekben még nem magyarok a törzsökös magyarságot is kezdik asszimilálni s a magyar lelkűséget a magyarkodás kezdi felváltani minden vonalon. Ha a törzsökös magyarság nem akar hozzájuk hasonulni, akkor a csak külsőleg megmagyarosodottak lelkét is meg kell nyernünk. A magunk magyar lelkére pedig vigyáznunk kell, nehogy kilopják belőlünk.

Maga az embertan tudománya is azt bizonyítja, hogy többféle magyar típus van. Már a honfoglalók is kevert fajtájúak voltak. Nincs olyan törzsökös magyar, aki igazolni tudná, hogy ezer esztendőre visszamenőleg minden őse magyar fajtájú. Leszármazási alapon tehát nem bizonyítható senkinek a magyarsága. Még kevésbé bizonyítható a névvel, mert hisz a gyermek egyformán hasonlíthat az egyik vagy másik idegenszármazású vagy nevű szülőre, vagy akár ezek felmenőire is. A "Pater est incertus" elve pedig minden népre vonatkozik. Embertani, genealógiai vagy névelemzési alapon tehát senkinek sem lehet eldönteni a magyarságát. A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése. Azért, hogy valaki törzsökös magyarnak vallja magát, de csak magyarkodik, nem magyarabb, mint a lélekben is teljesen, magyarrá vált idegen eredetű magyar. A forradalom, a kommunizmus megmutatta, hogy a törzsökösnek tartott magyarok közt is kerültek nemzetietlen, magyartalan magatartást tanúsító egyének, ahogy ma is vannak idegen eszmékért lelkesedő törzsökös magyarok, akiket már nem a magyar lélek kormányoz.

Az idegen eredetű testben lakó lelket azonban a közösség lelke alakítja. Ha a közösségi lélek elég erős és magyar, hosszabb-rövidebb idő alatt magyarrá gyúrja a közénk került idegent is. Ezt a lelki folyamatot azonban siettetni nem lehet. Az új magyar elsősorban természetesen a külsőségeket veszi át, és rendesen ő állapítja meg magáról, hogy jó magyar, nem pedig a magyarlelkű közösség, aki a megállapításra egyedül hivatott. Hosszabb, több nemzedékre terjedő együttélés alatt — ha zavaró külső hatás nem jelentkezik — lassanként lelkileg is hozzánk simul, hogy végül elszakíthatatlanul magyarlelkűvé váljék. Ennek bizonyítékát pedig azzal adja, hogy minden visszavonulásra alkalmas hidat önként feléget maga mögött s akkor is vállalja a magyar sorsközösséget, ha az szenvedéssel jár, mert a közös magyar szenvedés zúgolódás nélkül való elviselése és a menekülni nemakarás az igazi próbája a teljes beolvadásnak.

Ha a félig megmagyarosodottak közül most sokan elpártolnak tőlünk, azon ne csodálkozzunk, hiszen alig törekedtünk a lelkük megnyerésére; beértük mindig a külsőségekkel, a magyarkodással.

Sőt mi magyarok a magunk lelkét sem vizsgáltuk meg, hogy az magyar-e még, vagy már az is idegen? A magyarság lényegét jelentő néplélekkel s az ebből fakadó néphagyományokkal pedig ki törődött? Gondolkozás nélkül szállunk a nyugat-európai kultúra vakító világa, fénye felé, hogy abban elégve betöltsük a művelt népek mindenkori sorsát.

* * *

ELŐSZÓ A HARMADIK KIADÁSHOZ

Alig hagyta el a sajtót ennek a könyvnek első kiadása, Györffy István váratlan elhunytával máris kötelezőerejű végrendeletté vált mindenki előtt, akinek a magyar nép hagyománya és művelődése szívügye.

De ez a végrendelet gazdag örökség is az egész magyar nemzet számára. Már ma is, alig harmadfél év távlatából, ami alatt nagy tanítónk elvesztése fölötti fájdalmunk kegyeletté kezd enyhülni, örömmel állapíthatjuk meg, hogy „A néphagyomány és a nemzeti művelődés" tanításai rohamosan terjednek. Ezért is kell most már harmadszor útjára bocsájtanunk. Azok közül a tervek, elgondolások és intézmények közül, amelyeket benne Györffy István körvonalazott, már nem egy halad komoly léptekkel a megvalósulás felé.

A munka másodszor a Györffy-család kiadásában jelent meg, mert a professzor halálával a táj- és népkutatás kiszorult az elárvult Egyetemi Néprajzi Intézetből, és nem volt intézmény, amely pillanatnyilag az ügyet magáévá tehette volna. Az a lelkes tanítványsereg, amely még Györffy professzor szárnyai alatt nevelődött, jó félévig egy társadalmi egyesület, a Fiatal Magyarság Szövetség helyiségében húzódott meg, mígnem a m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter rendeletileg megalapította az Országos Táj- és Népkutató Intézetet. Ennek kötelességévé tette, hogy a középiskolás és főiskolás ifjúságot a magyar föld és magyar nép értékeinek megbecsülésére, helyzetének és életkérdéseinek helyes megismerésére nevelje és ezáltal a szakműveltség egyoldalúságát ellensúlyozza.

Az Intézet, tíz kutató-táborában, valamint évközi munkájában, amely előadássorozatokból és szemináriumszerű előkészítő és feldolgozó munkából állott, Györffy professzor útmutatását követte, és mindenkor a nevelésre helyezte a hangsúlyt, a nevelői munka melléktermékének tekintve a tudományos eredményeket.

Azokat a munkákat azonban, amelyeket feldolgozásuk után a tudomány követelményei szerint is értékesnek és így közlésre méltónak ítéltünk, a Táj- és Népismeret Könyvtárában közzétettük, abban a reményben, hogy minden kötettel egy-egy lépéssel közelebb jutottunk a sorozat első számában kitűzött célokhoz.

Újabb csapást jelentett a Táj- és Népkutató Intézetre a munka másik megalapozójának és legnagyobb pártfogójának, Teleki Pál gr. m. kir. miniszterelnöknek tragikus elhunyta, hiszen Györffy István halála óta a munka legfelsőbb irányítását is személyesen ő intézte.

Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszter a gróf Teleki Pál Tudományos Intézet megszervezésekor az elárvult Táj- és Népkutató Intézet ügyét is felkarolta és az Államtudományi Intézet keretében annak hajlékot adott. Most, mint az Államtudományi Intézet Táj- és Népkutató Osztálya folytatja működését, azzal a biztos hittél, hogy a magvetők példája, földi életük odaáldozása, az elvetett mag kizöldülésének és gazdag termésének záloga.

Dr. Kádár László.