A Megyer helyes kis hajó. A hajó
társadalmában olyan,,mint a nők világában a tizenhét éves, tisztaarcú,
erős süldőlány. A ruhája patyolatfehér. Teste karcsú. Minden délben ott
áll az újonnan épült hajóállomás épülete alatt a sárga vízen és várja a
látogatókat.
Fél kettő felé jár az idő. A hőség akkora, hogy
majdnem beleszédül mindenki a vízbe. A hajóállomásnál tömegek állnak.
Váltják a jegyeket. Aztán siet mindenki a hajóra, hátha ott hűvösebb
van. A padlónál hajósok szedik el a jegyet. Mindenki elhelyezkedik. De
a forróság itt is olyan, hogy csaknem kábít.
 | A hajó Délibáb néven az 1960-as években, a szolnoki hajóállomásnál
Gyűjtemény: Incze László - hajoregiszter.hu
(A
hajót 1934-ben építették. 1938-ban kapta a Megyer nevet. 1944 őszén
elsüllyedt a Tiszán. A következő évben történt kiemelése utáni új neve:
Délibáb. Az 1980-as évek elején „végleg” elsüllyedt a kiskörei téli
kikötőben.)
|
Végigsétálunk a ragyogó
tiszta hajón. Elől kis terem, asztalokkal, padokkal, népekkel. A
hajótest közepén a gépterem. Jobbról, balról a fedélzet. Hátul ismét
terem. A kémény fölött a kormányos tornya, ahonnan a hajót irányítja.
Míg nézgelődünk, megtelik a hajó. Aztán kürtszó hasít a csendbe.
Dohogni kezdenek a motorok. Hátra farolunk. S egy perc múlva már ott
vagyunk a Tisza közepén és haladunk fölfelé a sima, tiszta vízen.
Elmaradnak
a strandok bódéi. Elballag mellettünk a város, a híd, a Vártemplom s
már a potyastrand közönsége integet ránk. A csónakosok mind búcsút
intenek szintén. Az úszók a hajó hullámaira úsznak, hogy egy kicsit
hintázzanak. Aztán egyedül marad a nagy víz és a kis hajó, csak a motor
duruzsolása zsong bele a nyári délutánba.
Kiülünk a hajó
tetejére, a zászlórúd mellé. Gyönyörködünk a Tisza menti táj
szépségében. Mérgeszöld füzesek vannak a két parton. Köztük szedresek,
nádasok. Máshol ezüstnyárfák csillognak. Néhol a part lassan lejt,
finom homokos. Máshol olyan meredek, mintha borotvával hasították volna
le. És rengeteg a partokon a tutaj. Gyönyörű, picurka hajó halad el
most mellettük. Az egész akkora, hogy pár ember belefér. És ez a csöpp,
élénkszínű hajó egy akkora behemót uszályt — homokkal rakottat — vontat
maga után, mint egy fél falu. A két hajó komolyan üdvözli egymást.
Integetések történtek innen-onnan is. Aztán eltávolodnak a találkozók.
S újra csak a szellő botorkál a vizek fölött álmosan. A part egyre
változatosabb. Egyhangúságnak nyoma sincs. Itt egy fürdő gulya, amott a
vízben fekvő konda, egy helyen gólyatársaság bandázik féllábon. A
szomjas lovak, csikók nyargalva mennek le a parton a vízbe. Amott
emberek, asszonyok, gyerekek látszanak. Ladikok mozognak. Falu
közeledik.
A hajó tülköl, a gép dohogása halkabb lesz.
Odakanyarodunk a tiszapüspöki hajóállomáshoz, mely mindössze néhány
deszkából és összevasalt gerendából készült alkotmány. Még a község
neve sincs kiírva. De annyi baj legyen. Mindenki tudja, hogy nem
Szegeden járunk. A hajó lassan odaballag a kikötőhöz. Egy hajós ügyesen
kötelet dob ki. Odahúzatja a vízi járművet pontosan, hogy ki lehessen
szállni. Aztán megindulnak a népek a kosarakkal, batyukkal kifelé. Mert
utas aztán van ám hetipiaci napokon annyi, hogy a kis hajó hasa tele
van. Szolnok, a megye szíve, onnan lüktet szerte a vér, az élet, a
ritmus az egész megyébe: ilyenkor látszik valójában.
Tülökszó,
csengetés, integetés, kiabálás, a Megyer újra elindul. Hosszú fodor
mutatja az útját a vízen. Most nem a víz közepén halad, hanem a bal
parton, nyilván itt mélyebb a víz. Az ármentesítő társulat munkája is
látszik, hol az egyik, hol a másik parton. Itt terméskövek várnak
építésre. Amott a töltést javítják, mérik. Egy helyen mérnök dolgozik
napszámosokkal. Egyenesítik a partot. Sok helyen a vízben iszapfogó
kőgátak állanak, hogy ezen az oldalon rakódjék le a sok iszap.
Ugyanilyen iszapfogók vannak leszúrva gallyakból is, de ezek nem váltak
annyira be.
 | A hajó Szolnokon, az 1970. évi árvíz idején
Gyűjtemény: IHF - Szerkesztő: Kádár Zoltán - hajoregiszter.hu |
Közben
a Megyer egyre halad és a meleg is egyre tart. Kétoldalt egyre tartanak
a fák, bokrok, tarlók, kukoricatáblák, akácerdők. Sétálunk a hajón, és
arra jutunk, hogy a tiszai hajók a világ legolcsóbb járművei.
Szolnoktól Tiszaroffig egy pengő húsz fillérért visz egy személyt.
Ugyanezért az útért az autóbusz négy pengő ötvenet kér. Meg is nyomják
úgy Püspöki, Nagykörű, Kőtelek, Tiszabő, Roff, Bura lakói a Megyert,
hogy sokszor mozogni is alig lehet rajta.
Halad a hajó, dohog a
motor. Egyre feljebb haladunk. A gépházból olajszag árad.
Nyersolajmotorok dolgoznak lent. A gépész izzadt homlokát törölgeti. A
kormányos előre néz, és a kormánykereket csavargatja jobbra, balra.
Mellette a kapitány újságot olvas. Olvasnak a népek is a hajó
helyiségében. Egy asszony az urának ujjairól ollóval vágja a körmöt.
Sokan sárgadinnyét esznek. A magokat, a hajat belevágják a vízbe és
gyönyörködnek, hogy a halak hogyan kapkodnak utána. Itt egy
koldusasszony mellől húzódnak el. Amott egy nagyságos asszonyt
bámulnak, aki már az ötödik cigarettát szívja. Vén paraszt ül a hajó
tetején. Pipázik. Olyan ázsiai nyugalommal sercintget a vízbe, hogy
akaratlanul is azok az ősök jutnak eszünkbe, akik itt hallgattak és
köpködtek a vízbe századokkal ezelőtt, mikor még annyi volt a Tiszában
a hal, mint a homok.
Mikor komphoz érünk, leeresztik a révészek
a drótkötelet a vízbe. Aztán felhúzzák. Így haladunk csendesen,
rendesen, ájtatosan felfelé a Tiszán, bele az alkonyodásba. Telnek az
órák. Maradoznak a faluk fehér, kis tornyai. Néhányszor kikötünk. A nép
lassan fogy a hajón.
A meleget is elhagyjuk. Tiszta szél bodrozza a vizet és hűsíti a homlokokat.
A
Nap mérge egyre gyöngébb. Közeledik az alkony a füzeseken túl. A Megyer
egyre halad. Túrja a habos vizet. Nagy hullámokat ver. A málházó
összeszámlálja a fedélzeten a ládákat, csomagokat, szóval a teherárut.
Mert a Megyer mindent visz. Még kukoricamorzsoló gépet is, meg ládákkal
a sört.
Mikor a sört meglátják a népek, mindenki felsóhajt. De
kár hogy nincs a hajón büfé. Milyen jól esett volna egy pohár hideg sör
ebben a kánikulában!
 | | A Délibáb Tiszaroffon (képeslap részlete) - kepeslaptar.vfmk.hu |
Ebben
van is valami igazság. Mert ha a Megyeren lenne büfé, legszebb nyári
kirándulás lenne rajta egy délutáni hajózás fel a végállomásig és
reggel fél nyolcra vissza. Mindez alig kerülne pár krajcárba. De a
szolnokiak még nem fedezték fel a Tisza melléki falvak szépségeit és a
Megyert. Idegen helyekre utaznak a legszebb magyar víz mellől is
nyaralni. Pedig a hajóútnál szebb nincs. A zsúfolt vonaton való rohanás
a hajózással egy héten sem említhető.
Búgás. Új állomás közeledik. Megállunk. Kikötik a hajót. A pipás öreg paraszt lép ki elsőnek.
— Adja vissza a jegyet! — nyújtja felé markát a hajós.
— Maga meg adja vissza a pénzt! — kiáltja az öreg.
Mindenki
nevet. A parton állók figyelik, megérkezett-e akit vártak. Ölelkezések,
cuppanós csókolózások történnek. Mi is elbúcsúzunk a Megyertől, a szép,
kis hajótól. S az alkony hűvösében elindulunk a csendesen szunyókáló
falu nádkalapos házai felé.
|
