Ködös, borongó őszi nap volt. Szürke plaidbe burkolva egy öreg ember haladt az utczán, fején asztrakán-kucsma, egyik kezében esernyő, a másikban egy pipaszár. Végtelen lassúsággal lépdelt a váczi-utcza hullámzó ember-tömege között, nem nézve se jobbra, se balra. A zsibáros-utcza szögletéhez érve egy pillanatra megállt s amint meglátta, hogy abból egy meklenburgi lovas szekér hajtat feléje, fölemelte esernyőjét s integetett neki. A kocsis megállt, az öreg pedig szép lassan elhaladt előtte a másik szögletig.

— Hova, Gazsi bátyám? — kérdem tőle szorosan füléhez tartva tenyeremet s belekiáltva, amily erősen csak az ember az utczán teheti.

— Hát nem látod, hogy hurczolkodom? És most lódulj előlem, mert én szállítom a kormány telegrammjait Jávába. Ilyen volt ő, szegény Gazsi bácsi, teljes világéletében. Kevés ember van, aki komoly szavát hallotta valaha; aki panaszt hallott volna tőle, olyan ember nem született. Pedig, ha valakinek, neki lett volna oka a panaszra. Vagyonos, régi nemes családból származott, felruházva pezsgő életkedvvel s a természet mindazon adományaival, amik képessé tehették, hogy egy életvidor, derült társasélet középpontja legyen. A mellett tökéletes prototypje annak a kornak, melyre ifjúsága esett. Tőről metszett, ős magyar jellem, a táblabíró faj minden nemes tulajdonával, de kevés hibájával. A Józsa Gyurik, Keglevics Miklósok, Both Pálok, Papszász Lajosok kenyeres pajtása, országos tréfáik, kalandos dolgaik részese, szemtanúja. a fakó szekér, kenderhám dalnoka, amaz idők igazi gyermeke, mikor Magyarországon a kocsi oldalán bedűlő sár között a patriarchális életnek, a szűz magyar léleknemességnek, kedélyszilajságnak annyi bizarr, eredeti vadvirága termett.

Látta lassanként eltünedezni e kort, egymás után mosódni el annak jellemzetes alakjait, új szokások, más viszonyok megalakulását, s rövid harmadfél évtized alatt egy kicserélt országot, a hol egyedül ő maradt a régi, mint egy kődarab, a mit az elhömpölygött áradat ott feledt.

Őneki vére, lelke, minden íze nagyon, is ama kor szülötte volt, semhogy az új átalakulásba magát beleélni tudta volna. Bolygó sírköve volt az eltemetett kornak, melynek története nekünk ma már dajkamese csupán.

Most már a sírkő maga is beledűlt e sírba. E héten kísértük el koporsóját, addig az ajtóig, melyen túl már a múlt birodalma van. Lelke ebbe a birodalomba tartozott már életében is, most már egészen azé.

De friss emléke még a mienk s amit írt, s kivált amit beszélt, talán sohase költözik utána, legalább míg e nemzet él, s ötletei szájhagyomány lesznek a késő unokák ajkain, s mint életében szomorú alakját, úgy holta után emlékét derült rózsaszín légkörrel veszik körül.

Tisza-Füreden született; de mikor? azt talán senki se tudja. Ő legalább nem mondta senkinek, vagy ha mondta, mindig másképp mondta. „Miért ne teremhettem volna én rózsafán?” — ezt szokta mondani. Kedélye rózsáira vagy sorsa töviseire czélzott-e vele? ki tudná azt. indkettőre talán. Koporsóján 67 év volt feljegyezve; de vannak akik azt állítják, hogy még a múlt század gyermeke.*) Ő maga sokáig parókát viselt s festette szakállát, ,,hátha rászedhetné a halált”. Csak az utolsó évben láttuk egészen fehérnek. „Ki meri mondani, hogy ’schwarz’ vagyok?”

*) E lapok szerkesztőjének nemrég átadott, sajátkezűleg írt életrajzi jegyzeteiben mást mond. Érdekesnek tartjuk ez életrajzi jegyzeteket, amint ő maga fölírta, olvasóinkkal itt megismertetni:
1810. június 26. születtem Tisza-Füreden, Heves vármegyében. Szüleim előkelő családbeliek voltak. Anyám Kubinyi Mária, atyám Bernát Mihály volt. Atyám mint megyei tisztviselől, rendkívül munkás, érzékeny természetű, nemes szívű és sokféle ismerettel bíró férfiú volt. Zenész, festesz, chemikus, mechanikus stb. Teljes életét a tudomány és művészetnek szentelé. Gyönyörű könyvtárral és geológiai gyűjteménnyel bírt. Ő oltá belém a művészet iránti meleg vonzalmat. Szóval, ez emelkedett érzelmekben gazdag férfiú a becsület és munkásság példányképe volt.
Iskoláimat Debreczen, Pest és Sárospatakon végzem. Jurátus koromban vesztém el atyámat, kinek kora halála rám nézve nemcsak gyermeki, hanem állampolgári csapás is volt. Vezető, irányadó nélkül maradtam. Csekély ismeretemnél megállapodtam. Csak a természeti ösztön s adományok voltak híveim, független maradtam teljes életemben.
Írói első kísérletim a „Hasznos Mulatságok” s ,.Rajzolatokban” jelentek meg. „Freskóképek” czím alatt a „Honderű”-be írtam.
Eredeti önálló műveim: négy kötet „Freskókép”, ,,Kaczagányok”, „Lavotta élete”, s „Ki a vivát?”' népszínmű. Jelenleg összes műveim kiadhatásán fáradozom.
1834 körül hat csárdás jelent meg tőlem szöveg és melódiával. Köztük van az „Alföldi halászlegény” és „Sötét felhők kerekednek az égen” czíműek.
Mint gyermek komoly és ábrándozó voltam. Ritkán nevettem és sohasem szaladtam. Iskolatársaim többnyire lunának neveztek.

Pedig az volt, régen nagyon régen már. Kevés öröksége hamar elkallódott, s azóta folyvást „madáréletet” élt, mint Lisznyay mondá. Volt ugyan, mint mondják, több ezer forintnyi jogos követelése néhány rokonán az utolsó időben is, de a világért se pörölt volna velők. Ebben az egyben tehát mégse hasonlított korához. „Dehogy megyek ügyvédhez — mondogatá —, jönnek ők hozzám eleget. Azokkal jóllaktam torkig. Volt köztök olyan, hogy harmincz év előtt egy lábravalót ajándékoztam neki, most is azt viseli — ingnek.”

Jobban szerette szegénységben tölteni napjait. Ismerőse volt a fél ország, azok aztán küldtek neki egyetmást tarisznyában, szeredásban, pinczetokban, more patrio. Kis szobájának ablaka tele volt léczekkel, azokon meg sonka, kolbász, kitűnő borok, amazok piros szalagokkal összekötve szépen, emezek pedig ellátva mindenféle szellemdús feliratokkal. Az elemózsiára néha meghítta jobb embereit s kitálalta eléjök mindenét, amije csak volt. Ebédre az „arany sas”-ba, vacsorára a „kis pipá”-ba járt. Mindig akadt ember, a ki az ő kedveért ment oda, s így bár nem fizetett, senki se mondhatta, hogy ingyen jár oda. Terhére nem akart esni senkinek. Pénzt csak legbizalmasabb embereitől fogadott el valami keveset, azt is mint „soha meg nem jelenendő költeményei praenumeraczióját, fűzött példány egy forint, díszpéldány két forint”.

Szegény volt, de szegénységével szánalmat ébreszteni nem kívánt soha. Sőt, éppen ő maga volt az, a ki legtöbbet élczelt felette. Csakúgy dobálódzott a milliókkal s kosárszámra szórta ki az ablakon a százas bankót, örökké hitelezett Rothschildnak s szérűket építtetett, ahol aranyait a megpenészedés ellen szellőztesse. Kötetekre menne csak azon élczeinek száma is, melyeket vagyontalansága ellen pattogtatott el.

Már jó ideje volt Pesten nevezetes ember, nyalka, kifogástalan gavallér, fekete frakkban, fényes czilinderrel, a társas összejövetelek kedélyes fűszerezője, mikor Petrichevich Horváth Lázár a harminczas évek elején azt találta neki mondani, hogy ha ő azt mind leírná, amit beszél, abból igen mulatságos olvasmány lenne. Megtette, író lett. Így jelentek meg nagy feltűnést és országos jókedvet keltő „Freskóképei” a Honderűben. Valóságos freskók, erőteljes, hirtelen vonásokkal vázolt képek az alföldi életből. Dolgozott azonfelül a „Hasznos Mulatságok”-ba és a „Rajzolatok”-ba. A „Freskóképek” első kötete 1848-ban jelent meg.

Ugyanez évben Kossuth fölszólította, vállalna kormányhivatalt. „Ha a hivatal abból áll, hogy a nyugtatványt megírjam: akkor nem bánom!” — viszonzá Gazsi. „Jól van hát — mondá Kossuth — egy ilyen nagy ország ilyet is elbír egyet; de már kettő sok volna.” Így lett aztán miniszteri fogalmazó, igazán „tiszteletbeli”.

„Dolgoztál-e hivatalos minőségedben valamit?” — kérdék egyszer az 50-es évek elején. „Ugyan hadd el, hiszen akkor akasztófáról lógva beszélnék veled!” — ez lett az inkább szomorú mint jókedvű válasz. Ilyet akkor nem volt tanácsos hangosan kimondani.

1851-ben már kevesebb érdekeltséggel találkozott a „Freskóképek” 2-ik kötete, 1854-ben pedig antiquitásnak tartották a harmadikat. Mikor pedig hasonló rajzokat és humoreszkeket 1857-ben „Kaczagányok” czím alatt adott ki, akkor már csak kevesen tudták az olvasmány nyomain visszaképzelni magukat a régi táblabírák világába. Írt egy vígjátékot is „Ki a vivát?” czím alatt. Önálló műveit Lavotta életrajza zárta be.

Ez utóbbi mondható legjelesebb művének, mert a felcsillanó élénk szinezés mellett valódi kedély melegséggel van írva. Ő maga is kitűnő érzéket tanúsított a zene iránt. Ki ne ismerné azt a szép magyar dalt: „Az alföldön halászlegény vagyok én”? E dalnak mind szövegét, mind dallamát Bernát Gazsi költé.

A régi jó táblabírói lúdtollal írt véges végig. Nagy lapidáris hosszúkás betűkkel, diósgyőri papírszeletekre. A legutóbbi időben már csak a Jókai „Üstökös”-ének írt egy-egy „Gazsiádát”, mit rendesen ő maga vitt el neki a „Hon” szerkesztőségébe, nagy kínnal vánszorogva fel a lépcsőkön.

Jókait igen szerette. Ő szolgáltatta neki nagyrészt azokat a Pest régi alakjairól szóló adatokat is, a miket az „Eppur si muove” czímű regényében feldolgozott. Gazsi bácsi még látta Pestet olyannak, aminőnek ott le van írva.

Szellemének csapongó szökellései bámulatra ragadók, ötleteinek sziporkái kifogyhatlanok voltak. Ami annál meglepőbb, mert vagyonán kívül már sok ideje egészségét s később hallását is egészen elvesztette, s a más emberekkel való érintkezéstől, ami sok más nagy tehetségnél fő feltétele a szellem rugalmasságának, tökéletesen el volt rekesztve. Ő magából merített, önmagában táplálta azt a kiapadhatatlan forrást, mely őt oly kedveltté, oly ismertté tette. Ajkról ajkra szálltak az adomák, miket ő eresztett legelőször szárnyra s a sajtó közvetítése nélkül is elterjedtek országszerte. Ki ne ismerné azt a híres mondását, mikor egyszer a Tisza mellől Pestre térve elbeszélte, hogy milyen nagy úr lett belőle. Három vályog maradt rá az atyjáról, azt egy este úgy megcsípte a szúnyog, hogy reggelre három emeletes ház dagadt belőle. — Avagy mikor látta, mint dugja zsebre valaki kezét sziszegve, amit Jókai jól megszorított. „Az még csak semmi — így vigasztalta a kárvallottat —, hanem a minap úgy megszorított a markában egy lázsiást, hogy az az ember ordított bele Körmöczön, aki kalapálta.”

Ha észrevette, hogy valaki nagyít, rögtön ráliczitált egy emelettel. Egyszer hihetetlen mesedolgokat beszéltek egy asztalnál a pesti tolvajokról. „No már az igaz — bizonyítá Gazsi —, nekem is tegnap lelopták a harisnyát a lábamról, anélkül, hogy a csizmámhoz csak hozzá is nyúltak volna.” — Vagy az alföldi nagy sárról, ahol az emberek ölbe szedik a kutyáikat s úgy viszik ki az utczára ugatni.

A geniális nagyításnak páratlan mestere volt. Egy vékony hangú színházi énekesnőre azt mondta egyszer, hogy a hangját megfogta egy szabólegény a karzaton s nadrágot varrt vele. Egy nagyorrú emberre pedig azt, hogy annak nem kell lánczhíd: átnyújtja az orrát a Dunán s azzal Pestről kényelmesen átsétálhat rajta Budára. Vidéki jó embereket sokszor meg-megtréfált az utczán, midőn nagy komoly és fontos képpel Bernát bankárról tudakozódott, a Rothschild kompanistájáról.

Örökké szikrázott, folyton ragyogtatta szelleme tarka pillangóit. S csodálatos, ő, aki annyi élczet, annyi humoros megjegyzést eresztett világgá, soha meg nem sértett senkit, de egy szóval se. Szelíd, becsületes ember volt, akiben nyoma se volt az epének.

Ő maga nem nevetett soha. Hihetlen kalandjait, messze utazásait a legkomolyabb képpel tudta előadni. S beszélt úgy, mintha csak a maga kedveért tenné; nem várt se tetszést, se nevetést. Az élcz nála nem volt eszköz, hanem maga a czél. Azt kérdezték tőle egyszer: „Gazsi bátyám, nevettél-e 48 óta ?” — „Sem azóta, sem azelőtt. Öt dolog van, amit soha sem tettem. Száz aranyat tűzök ki annak a fejére, aki engem valaha nevetni, fizetni, gorombáskodni, hízelegni vagy szaladni látott.”

Saját helyzetéről, egészségéről, anyagi körülményeiről komolyan nem beszélt senkivel. Ez az oldala jeges maradt a világ előtt, itt nem melegedett fel soha. Pedig hogy melegen tudott érezni, azt sokszor bebizonyítá. Nagy embereinkről nem szólt másképp soha, csak a legnagyobb kegyelettel. Édesanyja iránt, míg élt, a leggyöngédebb gyermeki érzelemmel viseltetett, s ágya fölött az ő szép nagy betűivel e fölirat állt angol és magyar nyelven: „Isten gondviselése az én osztályrészem.”

Valami két hét előtt szegezte le a betegség. S bár halálát előre érezte — mert amit Lavottától bírt, képet és hangjegyet a zenedének, Petőfinek hozzáirt két levelét pedig, melyet ereklyeként folyton tárczájában hordott, gr.Teleki Sándornak küldte*) —, jókedve mégsem hagyta el. Pezsgőt szürcsölgetett a kandalló mellett s mondá: „Tudtam, hogy megöl a franczia.” Utolsó szava is élcz volt: minden adósságát a lipótvárosi bazilika fölépítésére hagyta.

*) Petőfi e két levelét csak bizalmasabb barátainak szerette megmutatni. Az egyikben így szólítja meg őt Petőfi „Bálványom”. — A másikban, melyben már azt is tudtára adja, hogy megnősült, egy kis „paprikást” kér, ami jól esik a sok szerelmi édességre, „de ne legyen annyira paprikás, hogy aztán az asszony ne élvezhesse”. E levél így van czímezve: „Szent Gáspár barátomnak.”
E két levelet sokan kérték tőle nagy áron, akkor is, mikor talán egy krajczárja se volt. Ő ilyenkor hidegvérrel dugta tárczájába a leveleket s így szólt: „Becsületes ember előtt az ilyen megfizethetetlen — többet ér egy dupla országnál.”

Jan. 4-kén halt meg. Írótársai díszes temetéséről gondoskodtak. Letűntével az ország a legjobb kedvű emberrel lett szegényebb, a magyar mythosz pedig ugyanazzal gazdagabb.