Országos ünnepeltetése alkalmából Mikszáth Kálmán búcsúszava volt a körülötte lelkesülten hullámzó tömeghez, hogy abban a tudatban oszoljanak széjjel: "láttak ma egy igazán boldog embert". És 12 napra rá halott volt. Mi is láttunk 1915. január 31-én egy boldog embert: Beleznay Antalt, az akkori "háborús délutánok" ünnepén, melyet kizárólag az ő dalköltészetének szenteltünk. S ugyanez év szeptemberében már koporsóját állottuk körűi. Ki hitte volna lelkesülésünk szent hevében, a fönséges Beleznay-ünnepen, hogy nemcsak ünnepeljük, de búcsúztatjuk is őt? Hittük-e, hihettük-e akkor, mikor legszebb dalát, a "Ha elmegyek nemsokára messzire..." kezdetűt hallottuk, hogy egy haláljóslást hallunk; mert aki ezt saját zongorakísérete mellett és cigányzeneszóval énekeli, a legmagyarabb, legnagyobb dalköltők egyike, maga is el fog menni — nemsokára messzire.

Jobb hazába költözése örök vesztesége a mi dalköltészetünknek. Hiszen még csak 58 éves volt... S telve volt életkedvvel, termelési vággyal, kiapadhatatlan forrásával a legszebb zenei gondolatoknak!... Kimeríthetetlen csodakút volt a lelke. Soha teljesen ki nem aknázható kincsesbánya a szíve. Virágos kalászos rónaság a kedélye. Jól mondotta róla a zenéhez is kiválóan értő dr. Krüger Aladár barátom, hogy az újabb magyar dalköltők közt nincs senki, aki a magyar dal lelkébe jobban be tudott volna hatolni Beleznaynál. Ugyancsak Krüger mondotta róla, hogy nincs még egy dalköltőnk, akinek alkotásai erősebben át volnának itatva az igazi népies zamattal, mint Beleznay dalai. És ami legcsodálatosabb Beleznayban, hogy a magyar dal lelkét át tudta érezni úgy a múltban, mint a jelenben. Hiszen kurucdalai mintha magában a Rákóczi-korban születtek volna, népdalait pedig mintha egy szerelmes pásztorfiú csalta volna ki pásztorfurulyájából ott valahol a délibábos rónaságon, ott valahol a Tisza partján, egy bánatos fűz mellett. A Beleznay-dalünnepen csodálkozva hallottuk a rég szívünkbe lopódzott szebbnél szebb s igazi népdalokat, s álmélkodva kérdeztük egymástól, hát ezt a nótát is Beleznay csinálta?

A kuruc-dalok születésénél már nagy hatással volt Beleznayra egy másik költőtárs: a szintén Váradra származott lánglelkű Endrődy Sándor barátsága. Ő szólaltatta meg a kuruckor hangján irodalomtörténeti becsű őrökszép verseit, a megható kurucdalokat. S az Endrődy ösztönzésére zenésítette meg Beleznay azokat — a dalköltészet örök dicsőségére.

Én mindkét nagy embernek legbensőbb barátságával dicsekedhettem. Sok érdekes részletet ismerek életükből, melyek eddig még nem láttak nyomdafestéket. S azt hiszem, hogy a Beleznay-családon kívül csak kevesen vannak még, akik ismerik ez ártatlan kis történetkéket.

Endrődy Sándor, ha emlékezetem nem csal, a múlt század hetvenes éveinek legvégén jött Váradra. Ide nevezték ki tanárnak a reáliskolához, amint oklevelét megszerezte az akkor már országos hírű fiatal költő. Várad lett második hazája. (Születési helye Veszprém volt.) Itt érték legnevezetesebb fordulópontjai élete folyását. Innét választották meg a Kisfaludy Társaság rendes tagjává 1882-ben. Innét tette gyönyörűen megénekelt utazásait Olaszországban egész Szicíliáig s az Északi tengerre, Norvégia mellé. Itt írta legszebb költeményeit s egyéb irodalmi alkotásait. Itt nősült meg. Nőül vette Étsy Antóniát 1880. november 15-én. De itt érték a legnagyobb csapások is. Itt temette el mindkét gyermekét. 1885-ben kisleányát, 1886-ban kisfiát. Itt temette el 1889-ben ifjú, szép nejét. Harminckilenc éves korában már özvegy ember lett az előzőleg gyermektelenné vált nagy költő.

A búskomorrá tett szerencsétlen ember fogékony lelkületére aztán nagy hatással volt az 1888-ban Váradra került jász fiú: Beleznay Antal megismerése. Egybeforrtak sírig tartó barátságban a költői szívek. Szinte egy órában születtek aztán a Beleznay által rögtön megzenésített Endrődy-dalok. Egy ily páros alkotásnál magam is jelen voltam egy barátságos társasösszejövetelen, Busch Dávidéknál.

Kivetették a hálót a házasításon törekedni akkoriban is szerető váradi nénikék szegény Endrődy Sándorra is.

Az akkori városi főmérnök, a jó öreg Busch Dávid felesége nagy ebédet adott az elválhatlan két jóbarát, Endrődy és Beleznay tiszteletére. Úgy intézte a dolgot a kedves háziasszony, hogy az özvegy költő két váradi szépség, a bájos M-s nővérek között üljön az ebédnél. De a költő átlátott a szitán. Hallgatagon ült. Bús emlékezete talán akkor is a váradi temetőben kalandozott fiatalon elvesztett hű kis felesége virágos sírjánál.

A kis verset aztán átnyújtja a vele szemben ülő Beleznaynak. S a két költő jelentőségteljes pillantást vált egymással. Beleznay átfutja a verset kétszer háromszor s daltermő lelke nem csak beemlézi, de meg is zenésíti nyomban a szívből fakadt dalocskát. Endrődi kérdőleg néz szívbeli barátjára és az csak annyit felel: "Kész!"...

Asztalbontás után szokás szerint zongorához ültetik Beleznayt. "Van-e új dal?" kérdik. "Lesz ebben a percben!" hangzik a válasz s felcsendül behízelgő hangon, pompás zongora kíséret mellett a legújabb népdal: "Tele van az igali rét virággal"...

S ebből megtudja a házasságszerző háziasszony s a szép özvegy férfi iránt vonzódó eladó lány, hogy Endrődy Sándor ezidőszerint még nem kapható. Felért biz ez egy hatalmas kosárral is.

De láttam én megtermékenyülni még azután is számtalanszor ezt az örökké gyümölcsöző nótafát!

Cigányzene mellett mulattunk a kávéházban. Beleznay egyszer csak iront ragad. Meghúzza a bűvös öt vonalat szépen, párhuzamosan a kávéházi fehér márvány asztalon s elhelyezi benne a hangjegyek szarkalábjait. Odainti a cigányt, talán éppen a kis Pócsi Lacit. Az lejátsza. A banda kíséri. Majd mi is megtanuljuk.

Szöveget is csinálunk mellé. S daloljuk aztán, cigány zeneszóval a legújabb Beleznay-dalt. Így termett akkor a magyar népdal.

Egy másik alkalommal meg Hajdu Pista, az újságíró és költő-főhadnagy állít be néhány szál cigánnyal a Beleznay-házhoz. Nagy a bánata. Halálosan szerelmes a város egyik legszebb leányába, bizonyos nefelejtsszemű Margitkába. De apjától kosarat kapott. Örök búcsút is vesz Váradtól. Előbb azonban ki szeretné sírni fájdalmát egy éjjeli zenében. Búcsúdala készen is van már. Csak meg kell zenésíteni s a cigánynak betanítani. S megszületik nyomban a csalódott szerelem egyik legszebb dala: "Költözik a darumadár, engemet is hívogat" ...

Éjfél táján aztán szól a nóta egy Szaniszló-uccai ház ablakánál. Sír a hegedű. Sír a kis főhadnagy künn az uccán, a hüvös éjszakában. S talán odabenn a fehér szobában is könnyet hullajt egy szőke szép leány...

De Beleznay volt akkoriban az ünnepelt nagy primadonnáknak is kedvenc dalköltője. A népszínművek legszebb népdalainak megteremtője. Blaháné, Hegyi Aranka, Komáromy Mariska, Küry Klára arcképeivel címlapjukon jelentek meg a legszebb Beleznay-dalok

Szép régi jó idők, ifjúkori ábrándok be hamar is elmúltatok!...

Beleznayhoz engem teljes 35 évi legmelegebb barátság fűzött. A váradiak vereségével végződött kolozsvári dalünnepen fonódott a mi szívünk őrök barátságba — 1880-ban. Ezelőtt 45 esztendővel. A 23 éves ifjú már akkor hírneves dalköltő volt. Meg is nyerette a kolozsvári ezüst babérkoszorút az ő vezetésével akkoriban újjászervezett jászberényi dalárdával.

Nagyváradra 1888 őszén jött a volt jászkun főkapitány, Sipos Orbán tanfelügyelő rábeszélésére. Csináltunk is csakhamar a humoráról s vendégszeretetéről híres élesdi főszolgabíró, Csányi Istvánnal, az én kedves anyai nagybátyámmal négyesben egy olyan hét országra szóló jótékony dáridót Élesden, hogy az újságok napokig zengtek róla dicsénekeket "Élesd ünnepe" cím alatt. Ott láttam a jó öreg Sipos Orbánt magyar szólót táncolni a szála közepén, az általa írt és Beleznayval ropogós csárdásba öntetett dalra, mely úgy kezdődik:

Váradon csakhamar rohammal vette be Beleznay a város úri társadalmának szívét az ő szerény, kedves fellépésével, férfias szépségével, szívből jövő, szívhez szóló dalaival s most is lelki szemeim előtt mosolygó barnapíros arcával, lánglelkét híven tükröző nagy, fekete, ragyogó szemeivel. De őt is meghódította csakhamar Várad akkori egységes, összetartó, rokonszenves társas élete s az újszerű, meleg, barátságos város, mely készséggel ölelte keblére s adott neki a régi helyett még édesebb, még melegebb, még igazibb otthont. S hogy boldogságából semmi se hiányozzék, szívébe lopta magát a szerelem. Lángra gyulladt a legszebb váradi lányért. S csakhamar vőlegénye lett Dióssy Annának, a váradi felsőbb leányiskola szellemben és kellemben gazdag, nagy műveltségű, finom lelkű ifjú tanárnőjének. (Ugyan, hogy is lett volna a szép leány más. Hiszen ő is a jó Recht néni tanítványa volt!)

S a Beleznay lángban égő szíve akkor termelte legszebb dalait: "Azt mondja a kakukk madár", "Két lánya volt a falunak, két virága", "A lehulló csillagokat siratja a csalogány", "Lehullott a cseresznyefa virága" stb. S koronájául minden szép dalainak ekkor szerzé a szövegnélküli, isteni szép "Hallgató"-t, ezt az elandalítóan ábrándos bájos gyönyörű zenét...

S mint a pacsirta szállott elérhetetlen magasságba költői lelke s megalkotta legszebb műdalát, örök mintáját a magyar műdalnak: "Sóhajtva nézek az égre".

Harminchat éves volt, mikor megnősült. S betöltötte Isten leghőbb vágyát. Legboldogabb házasságukból született három szépséges leánygyermek, kiket ő tanított dalolni s kikből zongora- és hegedűművésznőket nevelhetett Isten védő szárnyai alatt. Itt már elválik egymástól a két költőbarát végzete: Endrődy eltemette gyermekeit s feleségét, Beleznay gyermekeit s feleségét hagyta itt árvaságban, özvegységben. Nagyon szerethette őt Istene, hogy megmentette őt a legnagyobb csapástól: szerettei sírbaomlásától! Jó szíve talán nem is élt volna túl ily megpróbáltatást!

Ő jobb hazába költözött! De alkotásai itt maradtak. Egyházi és világi szerzeményei örökbecsűek, halhatatlanok s szinte megszámlálhatatlanok, Miséit, hymnuszait, Ave Máriáit, vesperáit, graduáléit, offertóriumait, litániáit nem ismertetni, de még felsorolni sincs terünk. Világi szerzeményei aztán kápráztatóan sokoldalúak.

Nekem, az ő nagy lelkéért rajongó hűséges jóbarátnak jutott a megtisztelő feladat az ő kristálytiszta s országszerte elterjedt édesbús magyar népdalait s a félholtat is táncbaingerlő ropogós csárdásait méltatni a Beleznay-ünnepen, a második "Háborús délután"-t megnyitó beszédemben. Megnyitó beszédem egész terjedelmében megjelent a "Nagyváradi Napló" 1915. évi 29-ik számában. Ismétlésekbe hát nem bocsátkozom.

Legismertebb, legkedveltebb dalai a már felemlítetteken kívül a következők: Kék a tenger, Tavaszi dal, Álljunk meg, Valahol messze, Gyermek dal, Árva Panni, Budapestre megjött már a posta, Jaj annak, ki feleséges, Sárga dinnye levele, Megizente a babám, hogy nem szeret igazán, Gyere hozzánk, Tündérország rózsakertje, Megvert engem a Teremtő, Csonka a barátok tornya, Sárga szeme van a kukoricának, Halljátok e nagyváradi leányok...

A hazaimádásnak csodás szenvedélye, a magyar lélek szeplőtelen tisztaságú érzésvilága, a nép érzelmeinek ismerése, a természettől nyert őserő s a művészet tökélye egyesült a legszebb összhangban ez örökszép dalok megalkotásában. De Beleznay többi dalai is, egytől egyig — pedig hej be sok van még kiadatlanul és nem is ismerve a Beleznay-család birtokában! — magas színvonalon állanak. S már itt a bihari versírók legkiválóbbja is, egymással versenyezve, hozzájárultak isteni szép népdalaik megírásával a Beleznay-dalok népszerűsítéséhez.

A nép szívéből ellesett hangok olvadnak itt bele a Beleznay bűvös-bájos, fülbemászó, szívbecsengő dallamaiba. Nem egy vers éri el a valóban klasszikus magaslatot Ebbéli véleményem igazolására legyen elég Bölönyi Józsefnek, Sas Edének, dr. Krüger Aladárnak, Hajdu Pistának, Veress Sándornak, Leel-Őssy Albertnek, a váradi lapokban is közölt gyönyörű dalaira hivatkoznom. Még a Morvay-fiúk nagyapját, az akkor már 86 éves Morvay Károlyt is megbűvölte a Beleznay Múzsája s a "vén cigány" balladájának megírására buzdította.

Gyöngyei ezek a népdalköltészetnek! A csalódott, a lemondó szív keresetlen panaszhangjai ezek, melyek Beleznay meleg lyrájával megzenésítve, megtalálják az utat minden érező ember szívébe, lakjék az palotában vagy kunyhóban.

Igazi remekművek a melodrámái is. Ezek is készen pattanlak ki daltermelő lelkéből. Pompás ebédutáni hangulatban voltunk egyszer náluk. Felhív, hogy szavaljam el Tóth Kálmán megható szép költeményét: az "Előre" címűt. Zongorához ült s oly remekül kísérte szavalatomat, hogy a hallgatók közül senkinek sem maradt szeme szárazon. Elő is akartuk adni ez akkor született remek melodrámáját egy háborús délutánon. Hirdetve is volt felléptünk. De közbejött közös jó barátunk dr. Wallner Ödön főügyész halála s ez kedvünket szegte.

Végtelenül bájosak daljátékai s táncdarabjai: négyesek, keringők, lengyelkék, polkák. Megható egy műdala még: "A balatoni emlékek", melynek szövegét unokanővére, Beleznay Etelka írta, a veszprémi angolkisasszonyok fejedelemasszonya. Isteni egy Serenadeja is, a Rhédey volt prem. kanonok megkapó szövegére. S terve volt még összegyűjteni a nép ajkán termett háborús dalokat. Hangjegyezgette is a kaszárnya udvarokon itatott katonák között. És szerette volna Környei Bélával beszélőgépbe énekeltetni néhány legszebb dalát. Ezekben meggátolta a halál.

De emléke él, míg magyar szív dobog!