 | Szép Ernő: Prológ
Felolvasta a szerző 1912. április 20-án,
a színházépület avató ünnepségén
Körülnézünk itten álmélkodó szemmel,
Milyen fényesség és együtt mennyi ember,
Milyen ünnepi csönd, mily rendkívüli este,
Új nagy ház, falai ragyogóra festve,
Mennyezete ékes, bársonyos a párkány,
Csillag ragyog, vagy maga a napsugár tán?
Felzendült a villany kristály lombozatja.
Szórja tündérfényét büszke, friss falakra,
Páholyok fészkébe, földszint mezejére,
Fel a karzatra s le az elbújt zenére,
És a nagy függönynek bezárt kapujára,
Két szárnya mögött, mint mesék kapuin túl,
Más világ kezdődik, csudás élet indul.
Festett felhők néznek festett fűre-fára,
Mennydörög, villámlik ügyelő szavára,
Pamutból havazik, villanyból süt a nap,
Varázscsengetésre jönnek erdők, falak,
Melynek kinyílását száz, meg száz szem várja.
Ó mennyi rejtelem, varázslatnak tetsző:
Szuffita, kulissza, súgólyuk, süllyesztő.
És ti idejöttök, mikor este vagyon,
Itt leültök körbe szépen, hallgatagon,
Kitágul szemetek, mind csak ide néz fel,
Sóvár gyermekszívvel, hívő gyermekésszel,
S e tündérvilágból a múzsának ajka
Innen mesél nektek, mint régen a dajka.
Hallgassátok szépen a dajka meséit,
S mint gyermekkorban, úgy higyjetek nékik,
Szemetek elfárad a nappali lázban,
Sugározzon majd fel este a színházban.
Lelketek lankasztja a gond, meg a vétek,
E szebbik világban itt megfürösszétek.
Nézzétek a festett eget, pingált rózsát,
S higyjétek el kérlek, hogy ez a valóság.
— Nézzetek szent hittel a komédiásra,
Aki nektek önönmagatokat játssza.
Sóhajotok szálljon, könnyetek eredjen,
Áldott kacagásnak gyöngyszeme peregjen.
Gyönyörködjetek, ha száll a táncnak lába,
Andalodjatok el bűvös muzsikába.
Szívetek olvadjon szerelem dalába,
Árva magyar nyelvnek gyönyörű szavába,
Szálljon a magyar dal, szálljon a magyar szó,
Legyen mint az erdők vihara, viharzó,
Legyen komoly, mint az oltárok kótája,
Legyen tüzes, mint a cimbalom nótája,
Legyen édes, mint a violának méze,
Legyen gyenge, szép, mint gerlice nyögése.
Szóljon a magyar szó e gyönyörű házba,
Nevünk trombitálva, hírünk harsonázva,
Áradjon, öntsön ki innen dicsősége,
Mint a Tisza, mikor kiönt, s nem látszik a vége...
|
