MR. WIPPER SZOLNOKON

Sebti Ben Kamillo korabeli tudósítása
alapján közzéteszi: Ylorák Asók


Első rész,
melyben tudatik, miért és hogyan érkezett városunkba egy angol utazó 1889 tavaszán


Mióta a dupla aranyakat garmada számra bíró angol turistákat többé nem a természet szépsége, sem a történelmi események által mithoszi légkörrel burkolt híres helyek vonzzák, hanem műutazásaiknál egyedül a divatnak hódolnak, azóta a szolnokiak is reménykednek, hogy a nagy turisták rendes látogatásaik körébe Szolnokot is bevonják, mert valamelyik Baedecker felveszi világhírű piros könyvébe, s majd lesz alkalma a helybeli Fodorok, Fábikok meg Sárkányoknak színről-színre látni és markolni az India, a Fokföld, no meg az Angoloknak Erdélyországban bírt bányáiból kiaknázott csengő ércet. Jószívűek eme vendéglős urak, könnyítenek ők a szegény utasokon, kiknek valóban terhükre lehet utazás közben a „sárga csikók” súlya.

Mr. Wipper hatalmas lenszínű barkókkal, borotvált áll- és bajusszal, fejétől soha el nem váló cilinderrel f. évi május hó
3-án figyelmesen vizsgálja a müncheni képkiállítást. Szemei, melyek félig csukva vannak, mintha gazdájok csak fél munkára szerződtette volna, egyszerre karikává merednek, rögtön rohan a titkárhoz, felvilágosításokat kérendő a 318. számú képről. A titkár, ki hosszabb ideig tartózkodott Angliában, s ott évről-évre folyton rókavadászatokat ábrázoló képeket festett Albion lordjainak, jó pénzért, véletlenül beszél angolul. Felüti a törzskönyvet, s lehető rövidséggel recitálja: „Pihenő és étkező halászok Szolnokról, festette Pettenkofen 1865; vétetett 5000 márkáért, nem eladó semennyiért.”

A titkár megjegyzi, hogy Pettenkofen, ki csak pár hó előtt halt el, valódi modellek és hamisítatlan természet után festett, képének tehát a valóságot kell ábrázolnia; különben, ha a művészről, vagy Szolnokról többet akar tudni, keresse fel Böhm Pál müncheni lakost, jeles festőművészt, az majd kielégíti kíváncsiságát. Böhm Pálnál már tolmácsra volt szüksége, mely az atelierben másolgató rövid hajú, kurta szoknyájú, kékharisnyás, deszka egyenességű XXX-en túl levő miss személyében azonnal kéznél volt. Bőhm egész lelkesedéssel beszélt Pettenkofenről, ki, miután bejárta az egész kontinenst, Ázsiát és Afrikát, felfedezte végre Magyarország szívében Szolnoknál a legszebb eget, a Budapesthez legközelebb eső délibábot, a Nápolynál festőibb lazzaronikat, a spanyolországinál különb cigánynőket, hol az európai civilizáció keverve van ázsiai piszokkal, hol a lakosság nagy része ősvándorlókból áll, kiknek ingök csak derekuk feléig ér; felfedezte a szandai gátat, melyen három napig lehet végig menni, holott egy rossz expressz töltény is tovább megy, ha kilövik, mint amily hosszú a gát.

Böhm Pál (1839–1905)

Azóta a festők valóságos búcsújárásokat rendeznek Szolnok felé, s ott készített vázlataikról festett képeik Párizsban, Münchenben, sőt Budapesten is elviszik az első díjakat.

Ennyi dicséret hallatára angolunk be sem várva, mit akar még mondani ciceronéja, rohan hoteljébe, az augsburgi szállóba, felkapja plaidjét, 24 rekesszel bíró kézi bőröndjét, beveszi magát egy Simbach felé induló vonatba, s abból ki nem száll, míg 6-án este 9 és fél órakor azt nem hallja, hogy „Szolnok…” a kiáltott perceket már nem érti.

Ekkor a már ismert plaid- és kézi bőröndöt újból kézbe véve, indul arra, merre legtöbb embert lát menni, s ez a kijárat. Itt éktelen lárma fogadja. Látja, hogy az előtte elhaladtakat künnlevő emberek jobbra-balra ráncigálják, füleikbe ordítoznak s a kezükben levő csomagot el akarják tőlük venni. Ez nem lepi meg Mr. Wippert a legkevésbé sem, mert mint tapasztalt turista, jól tudja, hogy a lármákok a szárazföld azon cerberusai közé tartoznak, kik az utasokra leselkednek. Szinte jól esik neki, hogy egy arany paszomántos sipkájú kapkod feléje, valami hotel nevét kiabálja, s ezt folyton hangoztatva, egy rozzant bárkába, mely elé két, élte alkonyán levő szelíd gebe volt fogva, erővel betuszkolja, maga pedig diadalmasan ugrik a bakra, s a többiek hangos üdvkiabálásai (talán káromkodásai?) közt megindulnak.


Második rész,
melyben tudatik, hogyan és kit talált kalauzul városunkban az angol utazó 1889 tavaszán


Átveszem a névjegyet: James Wipper Esq. volt rajta. A portás pedig kért a gazdája nevében, látogatnám meg ezt az urat, mit akar, mert csak beszél és parancsol, követeli, hogy megértsék, de az angolon kívül más nyelven beszélni meg sem próbál.

Mióta a keleti expressz vonat Konstantinápolyból Párizsig közvetlen Budapesten megy keresztül, mióta itt is megalakult az „idegeneket vonzó társulat”, nem is csudálkoztam, hogy Szolnokra is ideszakadhatott egy valódi angol.
Sietve öltöztem, s mentem, a jobbra-balra hajlongó magasabb Ganymed után, ki vitt egyenesen a No. 1-be, hol az ismert leírású fehér cilindert találtam, no meg egy hosszú csibukot; a többit eltakarta egy kiterített Times, mit tulajdonosa valószínűleg Budapesten a pályaudvarban szerezhetett.

Udvarias köszöntésemre fel sem pillant, nyugodtan olvasva hallgatja, mint mutatom be magam:

— Sebti-Ben Kamillo, a helybeli „Szalon lapok” szerkesztője, magam beszélvén angolul, a hotelier által felkérettem, hogy szolgáljak Mr. Wippernek tolmácsul.

— 20 schilling naponkint, 10 órakor lunch, 6-kor ebéd — volt a válasz Mr. Wipper ajkszegletéből.

Mindjárt kitaláltam, hogy ez ciceronénak (Fremdenführer) néz, minőket minden nagy városban lehet kapni, de reggel jó velük megalkudni, mert egész nap kötekedők, követelők, s alku hiányában este kielégíthetetlenek, akár egy budapesti bérkocsis.

Ekkor már nagyon is hidegen tudtára adtam, hogy a jelzett szerepre szívességből ajánlkozom, mert nálunk angolt még pénzért sem kaphat. Van ugyan egy Amerikát megjárt úr, de az aligha szerezhető meg, mert maga is egész nap pénzzel bánik, azon felül pénzre fekszik, pénzre kél, szóval neki: Time is money.

Ennek hallatára angolunk nyolcadrétre hajtotta magát, megbillentette cilinderét, felállott s kijelenté, hogy tehát szívességre kér.

Látott ugyanis Münchenben egy szép festményt, amelynek ege tisztább volt, a kairói plein air-nél, a ráfestett alakok sokkal megragadóbbak és élethűebbek, mint Tintoretto és Vereschaginéi, ahol egyszerre két vizet látott, az egyikben az alakok megfordítva csüngöttek, s minthogy hallotta, hogy a festő a természet után dolgozott, s hogy ilyent csakis Szolnokról lehet látni, máshol a Baedecker sem írja. Eljött tehát, hogy ezen nagyszerű felfedezést honfitársainak, személyes tapasztalás folytán tudomásukra hozhassa.

Pettenkofen: Szolnoki piac

Mindjárt tudtam, hogy Pettenkofen azon híres képei egyikét látta, melyeken a délibáb, a ragyogó szép nyári égboltozattal van megörökítve. Tudtára adtam tehát, hogy Szolnok az utóbbi évtizedben, mint az újabb művész-generáció állítja, festői tekintetből sokat veszített, s minthogy most még kora tavasz van, továbbá a szandai síkot víz borítja, egy kissé korán jött. Szíveskedjék ennélfogva bepakolni, s legalábbis nehány hét múlva újra visszajönni.

Mr. Wipper egész flegmával kijelentette, hogy nem tesz semmit, majd be fogja várni itt Szolnokon, míg a híres természeti tüneményt láthatja. Járt már ő ilyenformán a múlt évben a Regikulmon, hol két hónapig várakozott, míg egyszer az esős égbolt kiderült s ott a napfelköltét megláthatta, melyről azt állítja a Baedecker, hogy legszebb az egész világon. Arra kért tehát, hogy ez idő alatt mutassam meg neki Szolnok nevezetességeit és ismertessem meg a helyi- és népszokásokkal.


Harmadik rész,
melyben tudatik, hogyan ismerkedik városunkkal, s mit tapasztal az angol utazó 1889 tavaszán


Mr. Wipper másnap reggel még kényelmesen hevert ágyában, mikor beállítottam hozzá a napi programot előkészítendő. Látnivalókról lévén szó, angolom rögtön, készségesen fogott az öltözéshez, miközben elbeszélte, hogy mennyire hasonlók a szokások Svájcban és Szolnokon. A napfelköltét itt is pásztorkürtökkel jelzik, s hozzá ostorral pattognak. Csupa kíváncsiságból kinézett az ablakon, de felhős volt az ég, a nap feljöttét látni nem lehetett. Szidta a pásztorokat, a hotelszolgákat, kik ok nélkül zavarták föl nyugalmából. Alig tudtam vele elhitetni, hogy azok a csordások voltak, kik reggelenkint a városból kihajtják a teheneket legeltetni. Egész elszörnyülködött, hogy ily köznapias dolog miatt háborgatják a városi polgárok és az utasok legjobb álmait.

— Nagyszerű portentuma van városuknak — szólt angolunk a Molnár (ma Szapáry) utca torkolatánál —, mily kár, hogy belőle nem láttatják a „tentum”-ot.

— Hja kérem, ez adja meg városunknak azt az egészséges légkört, hogy minden idekerült ember okvetlenül megkövéredik benne. Por után jól esik a tápláló Tisza-víz, vagy Konsitzkytől egy üveg borszéki, ezután meg megjön az étvágy. Ergo hízunk egyre-másra. Quad eret demonstrandum.

Angolunk egy szót sem felel, hanem kiveszi noteszét s firkál bele valamit.

Háta mögé állok, szerencse, hogy valóságos kalligrafikus írása volt, így aztán elolvashattam. A következőket jegyezte fel:

„A por kitűnő étvágyat csinál, Szolnokon ezzel él a lakosság. Jacksonvilleben is ajánlani fogom a magisztrátusnak, hogy hagyjunk fel az utca öntözésével, mert azért oly soványak az angolok; míg a portól meg lehet hízni, mint ezt Magyarországon tapasztaltam.”

— Akartam még kérdezni — folytatá angolunk —, hogy az utca közepén miért áll az egyik kő magasabban, a másik pedig süllyedőben, hozzá meg az egyik darab en face, a másik meg en profil. De már most értem. Ezek azért vannak bölcs előrelátással imigyen elhelyezve, hogy a kocsikerekek biztosabban haladhassanak az előre elkészített nyomon, így legalább biztosítva vannak a feldűlés ellen.

Geniális egy ember a mi angolunk (éppen mint a Sárkány kutyája), még azt is tudja, ami sohasem volt semmiféle városatyának esze ágában.

Nem kis megilletődéssel mutattam neki a Tisza-hídhoz vezető kőút baloldalára helyezett honvédemléket. Ösmerte szabadságharcunkat és dicsőítette Kossuthot, akit minden angol ember a legelső szabadsághősök közé soroz. Kifejezte csodálatát, mennyire sikerült ezen emlékműnél a geniális tervező műve, mely valódi újítás a szobrászat terén. Az emlék legjobban hasonlít a mikrokefalosz emberhez, széles arányokra fektetve, kicsiny és vékony csoportozattal befejezve. — Nevezetes lehet, mert még hozzá foghatót nem látott életében. Fel is jegyezte noteszébe, s biztosított, hogy hazaérkeztekor a „Times”-ban különösen meg fog emlékezni eme valóban kiváló szolnoki speciális szoborról.

A Zagyva hídján átmentünk a várba, ahol mindjárt szemébe tűnt a kis templom. Dicsérte a szolnoki műemlékek fenntartására szervezett bizottságot, hogy mennyire megőrzi minden újítás ellen ezt a középkori templomot s nem enged rajta semmiféle styl-rontást és javítást; igaz, hogy nemsokára összedűl, de annál érdekesebb lesz a megtekintésre. A Baedeker margójára aztán feljegyezte, hogy informálni fogja a könyv szerkesztőségét, hogy eme valóban megtekintésre méltó — valószínűleg az avar korból eredő — mű-romokat vegye fel Szolnok ismertetésénél.

A Zagyva, háttérben a Tabánnal — képeslap

Visszajövet elvezettem a Tabán városrészbe. Ugyancsak hegyezte halló érzékeit a Tabán szóra és megkérdezé, vajon még most is laknak-e itt törökök, mert a „tabán” szó török szó. Kijelentette egyúttal, hogy a török városrészekben nem szívesen sétálgat, mert több honfitársának vágott füle tanúskodik azon udvariatlanságról, mellyel a török urak azon frenkik ellen viseltetnek, kik hívatlanul ólálkodnak házi tűzhelyeik körül.

Megnyugtattam, hogy vannak ugyan itt régi török ivadékok, mint Hamza, Bede, Török, Bodzsár, Hadzsisz stb., de ezek már századok óta hű és igaz magyarok minden rokonságukkal együtt.


Negyedik rész,
melyben tovább ismerkedik városunkkal, majd angolosan távozik az utazó 1889 tavaszán


Véletlenül kinézett az ablakon, s tekintete fennakadt valamin. Rohamléptekkel szalad kifelé az ajtón, természetesen én is utána. Látom, hogy nyílegyenest a szemközt levő református templom felé tart, hol az épületet támogató gerendákat szélről-végre nézegeti. Nagy álmélkodások közt beszéli, hogy ilyen építkezést még nem látott. A cölöpök nem az épület alá, hanem oldala mellé vervék. Hát még mennyire csudálkozott, midőn megtudta tőlem, hogy ez a református hívek egyháza, s azért van megtámasztva, nehogy az ájtatoskodó hívek nyakába szakadjon egy erős felhőszakadás után. Kijelentette, ha hazájába visszaérkezik, gyűjtést indít egy Szolnokon építendő új egyház költségeire — hisz ő is református. (Az említett imaház helyén épült 1893–94-ben a Nemzeti Szálloda, s a mai református templomban 1894 decemberében tartották az első istentiszteletet.)

Betértünk a szentferencrendi atyákhoz, kiknek tiszteletreméltó, nyájas főnökük megnyerte angolunk tetszését. Elmondotta, hogy bármerre járt légyen a távol kelet veszélyezett utain, vagy a bércek magas honában, elfáradva, eltikkadva, mindenütt szívélyes vendégszeretetre talált a jószívű szerzeteseknél. Megnézte régi házukat, meg a nagy arányokat viselő templomot, mely azonban belülről most nem sokat mutat, mert felsővidéki emberek renoválják a főoltárt.

Nagy robajjal nyit be lakásomra, s csudálkozását fejezi ki, hogy a Tisza az éjjel megint kiáradt. A várossal szemközt levő szandai síkról az ár már lassankint lehúzódott, lehetett látni utána a zöld pázsitot — ma ismét víz alatt áll.


Az 1909-ben elsodort Tisza-híd — képeslap (1905)

Mindjárt kitaláltam, mit látott a jámbor. Kalapot véve, felkértem Mr. Wippert, hogy kövessen. Alig értünk a hídra, egész pompásan láttam a fata morgánát, mely hullámzatosan rezegve, a legpraktikusabb szemet is csalódásba ejthette. Be is mutattam angolunknak, ki elment a gátvégig, de a csalóka tünemény folyton távolodott előtte. Egy hídkarfára leülve, elhatározta bevárni a természeti tünemény lefolyását. Otthagytam gondolataival.

Később egészen megilletődve jött vissza. Elbeszélte, hogy egy tenyérnyi felhő került a nap elé, s rögtön elmosódott az egész káprázati tünemény.

Egyidejűleg búcsút is vett.

Tegnap olvasta kedvenc lapjában, hogy a Pilátus-hegyre siklót építenek, mely nemsokára megnyílik. Odautazik tehát, s megvárja a megnyitást, ugyanis ő akar lenni az új világcsodánál az első fizető utas.

Végül biztosított, hogy földijeinek elmondja itteni élményeit, és Szolnokot beveszik majd rendes tourjaik közé.

Szinte rosszul esett megválnom a hosszú ángliustól, ki találó humorával feledtette velem városunk fogyatkozásait.


Kezdőlap Irományok