1739. március 12-én tűz támadt Bozsó István kertjében. Leégett az egész város, benne a sóházak, a városháza a teljes levéltárral, a Tisza-híd, sőt még a folyón lévő szálfák is. "Ádázabbat a város aligha élt" — jegyezte fel a korabeli krónikás. 1742. szeptember 19-én újabb tűzvész pusztított. 1743-ban a pestis mellett — mely a város lakóinak harmadát (480) elpusztította — 175 lakóház vált a lángok martalékává. A kisebb tüzeknek pedig se szeri, se száma. Ebből is láthatjuk: a tüzet gyorsan észlelő őrségre volt szükség.

A tűzőrség megszervezésének idejéről nincsenek adataink, de az bizonyos, hogy 1835-ben, az új toronyerkélyen már működött. A ferences, ma belvárosi néven ismert templomhoz 1754 és 1757 között építettek tornyot, melyet eleinte zsindely fedett. A jelenlegi barokk stílusú, réz toronytetőt a gazdagon aranyozott kereszttel és keresztgömbbel 1835-ben tették fel. Ekkor készítette Pék Leopold helybeli lakatosmester a ma is látható vaserkélyt.

A két strázsa évi fizetése ekkor 100 váltóforint, 40 véka búza és 1 pár tehénbőr csizma volt. Éberségüket a "Dicsértessék a Jézus Krisztus" rendszeres elkiáltásával igazolták. A tüzet a harangok félreverésével, az irányát nappal vörös zászló kitűzésével, éjszaka viaszgyertyás lámpák csóválásával mutatták. Ezen jelzések észlelésekor mindenki köteles volt az oltásban résztvenni. A szakszerűbb oltást végző önkéntes tűzoltótestület 1885-ben, a városi tűzoltóság tíz évvel később alakult meg.

1892-ben az első 22 telefonállomás egyikét a tűzőrségnek szerelték fel. Ugyanebben az évben a polgármester felszólította a főkapitányt, hogy "a toronyőröket elbocsájtás terhe alatt utasíttassa, miként az Úr neve az eddigi századéves szokás szerint minden egyes negyedórában dicsértessék".

1893-ban felemelték a "tornyosok" fizetését 360 Ft-ról 600-ra, "oly czélból, hogy az eddig ott alkalmazott, állandó éberségre képtelen aggok helyett az ellenőrző óra, s a telefon vezetékének kezelésére képes, megbízható, fiatal tűzrendőrök alkalmaztassanak".

1895-ben a plébános levéllel fordult a "Tekintetes Városi Tanács"-hoz: "a toronyőrök kellő fegyelem alatt nem állanak. Mindenki szabadon járhat a toronyba, és a legnagyobb szelekben a vendégek, sőt maguk is a külső kijáró párkányzatára támaszkodnak és pipáznak. Ebből a legnagyobb tűzveszély keletkezhetik, melynek megtörténte esetében kit vonhatok felelősségre?" Fegyelmezetlenségről későbbi hírünk is van. Pl. 1921. október 4-én „a délutáni órákban hangos segítségkiáltás hallatszott a szolnoki r. kath. főtemplom tornyából, és két dulakodó férfi idegfeszítő küzdelme volt látható. Történt ugyanis, hogy Kocsis István toronyőr, akit éppen leváltani készült szolgálatában Víg Mátyás, a másik harangozó, valami apró-cseprő dolgon összekaptak egymással. Ha idejében rendőr nem érkezik, a dühös Kocsis István még ledobta volna kollegáját. Hiába, bármilyen magas állás a toronyőri, hátránya is van: nagyon magasan van a földtől.”

1897-ben elromlott a toronyóra. Ekkor — a helyi lap híre szerint — Svájcba szállították javításra, s "hogy egészséges állapotban való visszatéréséig a lakosság tájékozva legyen az idő felől, egy nagy kakukkos órát visznek fel helyére, mely nem csak az órák számát kakukkolja ki, de felkölti a tornyost, aki netaláni tűzesetnél értesíti telephon útján a rendőrséget, hogy hányadik kerületben van a tűz, s rákiabál a lajtosokra, ha a szerencsétlenség a nappali órákban történik, hogy siessenek a vízzel telt hordókkal a tűz helyszínére".

A tornyosok a közbiztonságra is ügyeltek. 1906 nyarán pl. a templom közelében, a Mária utca sarkán lévő gyógyszertárba betörő embereket vélt látni a toronyőr, aki azonnal telefonált a rendőrségnek. Ezen jelentésre vonult ki a rendőr, aki megállapította, hogy téves volt a jó szándékú bejelentés.

Az is előfordult, hogy a helyes tűzjelzés sem segített. 1917. szept. 17-én reggel 5 órai jelzésre kivonult a tűzoltóság a Nagyrózsa (jelenleg Mészáros Lőrinc) utcába, ahol lángokban állott Fekete Péter asztalos, ipartestületi elnök műhelye. Ott volt a tűznél Rhiedt rendőrkapitány is, aki erélyes intézkedéseivel annyit tudott elérni, hogy a szomszéd házakat megmentették. A műhely azonban összes gépével, a benne levő félig kész munkákkal a tűz martaléka lett. Nem lehetett megmenteni vízhiány miatt, mert éjféltől szén hiányában nem üzemelt a vízmű. Azon a napon délelőtt is jelzett tüzet a toronyőr, de akkor csak egy kis rakomány szalma égett el az alcsii vasútállomásnál.

1919-ben megváltozott, ill. bővült a toronyőrök feladatköre. Erről a Szolnoki Munkás című lap tudósított: „A szolnoki katonatanács rendelkezése folytán a róm. katholikus templom tornyában repülőgép megfigyelő állomást rendeztek be. A figyelő-állomáson állandó, éjjel-nappali szolgálatot tartanak s azt telefon-berendezéssel építették fel és kötötték össze a katonatanáccsal. A katonatanács ezután is felhívja a város lakosságának figyelmét, hogy ha valaki repülőgép közeledését venné észre, azt azonnal jelentse telefonon neki.”

1924 decemberében áthelyezték az őrséget a templom tornyából a magasabb és nyíltabb kilátású Eötvös téri víztoronyba, mert a tűzjelzés nem volt hallható az ekkor már nagy kiterjedésű város minden részében. A Szolnoki Híradó cikke szerint "egy itteni jó nevű cég, Hevesi Zsigmond és fiai készítették el a jelző készüléket, hiszen ma már Szolnokon is meg tudnak ilyesmit csinálni. Ez méghozzá olyan fényesen sikerült, hogy a víztoronyban alkalmazott sziréna bömbölő hangjait a város minden részében, de még a tanyákon is hátborzonkodva hallgatják... A nagyközönség figyelmét is felhívjuk, hogy ezentúl a víztoronyból jövő erős syrena-hangokból és az ott kitűzött veres lobogóból tájékoztassa magát!"

A polgármester jelentése szerint 1927-ben az őrségre beosztott tűzoltók 6 órás váltással, ellenőrző órával tartottak figyelőszolgálatot. A Városháza épületében elhelyezett tűzoltólaktanya és a tűzőrség házi telefon útján tartott kapcsolatot. Az év során előfordult 33 tűzeset közül telefonon 9, személyes bejelentés útján 7, a tűzőr riasztása útján 17 eset jelentetett.

1932-ben már szükségtelennek tartották a régi figyelőszolgálat fenntartását: „A múlt időkből reánk maradt ósdi örökség volt a víztoronyban elhelyezett tűzjelző őrség, amelynek tagjai, ha valahol tüzet láttak fellángolni, ilyenkor, tél idején sohasem tudhatták, hogy ház ég-e ott, vagy csak disznót perkelnek”. Puskás Ede tűzoltóparancsnok előterjesztésére dr. Tóth Tamás polgármester megváltoztatta ezt a rendet, és ezután 29 telefontulajdonos vállalta a tűzjelző szolgálatot, akik arányosan helyezkedtek el a város területén. Házaikat „Itt lehet tüzet jelezni” feliratú táblácskával látta el a tűzoltóság.

A második világháború idején felélesztették a tűzőrséget. Ekkor légoltalmi feladatot is elláttak a tornyosok. A helyi tűzoltók emlékezete szerint az 1940-es évek végén áthelyezték őket a Tisza-parton lévő tárház tetejére. Ekkor a város kötelezte a gazdákat a tűzőri szolgálatra, de már csak a betakarítás ideje alatt.

A belügyminiszter 1957. november 19-én kelt rendelete szabályozta a mezőgazdaság tűzvédelmét. A készültség "este 19 órától reggel 5 óráig tart. Nappal tehát ezt nem kell fenntartani". A figyelőszolgálatban "érdekeltségi alapon a földtulajdonosok, haszonbérlők és haszonélvezetre jogosultak vesznek részt. Korhatár férfiaknál 14-60, nőknél 14-50 év". Az őrség "létszámát a tanács vb. elnöke állapítja meg a körülményekhez képest napi 2-4 főben".

Egy 1959. évi levélben a városi tanács illetékes osztályvezetője kérte a postát, hogy "a Nostra (tárház) tetején lévő tűzfigyelő szolgálat tartásával kapcsolatban felszerelt telefont bekapcsoltatni szíveskedjék, mert a figyelőszolgálat június hó 29-én megkezdi működését". A városi tanács igazgatási osztályának 1959. II. negyedévi munkatervében olvasható: "Az elmúlt évhez hasonlóan tűzfigyelő őrsöket fogunk felállítani a termelőszövetkezeti csoportok központjaiban, valamint az Alcsiszigeti Állami Gazdaságban, és azon kívül a Közraktárak legmagasabb részén".

Ez utóbbi intézkedések előrevetítették a hosszú időn át nélkülözhetetlen szolgálat jövőjét: megszűnt a központi, majd — a telefonhálózat és a közlekedés fejlődésével szintén jelentőségét vesztett — körzeti figyelés.