Szolnok város tanácsa 1872-ben „a Mária utczában lévő sok kéjhölgy tanyának más, rejtettebb helyekre átköltözéséről” hoz határozatot. 1880-ban már a Rózsa (a mai Madách) utcából tiltják ki „a kéjhölgy tartási intézvényről” szóló rendelettel a „szemérmetlen üzleteket”. Ekkor Újházi László igazgató tanító tett panaszt Babarcsi Róza „kéjhölgytartó intézettulajdonosné” ellen, kinek bordélya „szemben van nevezett igazgató házával, s a hozzá járó sok gyermeket erkölcseiben sérti”. Hegedűs Béla főkapitány ekkor a félreeső „gatyaülep” közben (a mai Óvoda utcában) jelöl ki tartózkodást. Az 1880-as évek végén azonban már innen is el kívánják távolítani őket. Az egyik lapban így érvelnek: „Ez a darab régi Szolnok nagyon kezd kiríni a napról-napra szépülő, közvetlenül szomszédos Molnár és Magyar utcák keretéből, főleg mióta azt tapasztaljuk, hogy e nyilvános házak festett arcú szirénjei működésük terét a betonjárdákra is kezdik kiterjeszteni. Az új államgimnázium is nagyon közeli szomszédságba jutott a hírhedt városrészhez, s e körülmény már tavaly nem kevesebb, mint öt áldozatot követelt a gimnazista ifjúság köréből, kik az intézetből kizárattak, mivel a közeli szomszédságnak nem tudtak ellenállni”. 1888-ban a város tanácsa „felhívja és utasítja Politzer Henrikné született Steiner Johanna, Sommermayer Mária, Mónus Anna és Beirr Jozefa bordélyháztulajdonosnőket”, hogy a Zagyvarékas felé vezető út Gólya kocsma utáni szakaszára telepítsék ki üzletüket.

1891-ben a Gólya kocsma és a vasútállomás közötti útvonalon keltenek botrányt. A megyei lap cikke szerint: „Alig kezd esteledni, midőn előbújnak nappali rejtekeikből az úgynevezett esti pillangók, s ellepve különösen a Vasút utcát — mely a legnépesebb —, s szemérmetlen röpködésükkel valóban pirulásra kényszerítenek minden arra járó tisztességes nőt, sőt még férfit is.”

A múlt század elején a Jászkürt utcában és közeiben működő kéjtanyákról szólnak a hírek. 1906-ban Mészáros Amália „intézetének” legcsinosabb hölgye, Süveges Júlia ruhát mosott, s midőn a már kifőtt ruhát az üstből kiszedte, aközben lenge ruhája az üst katlanjának nyitott ajtajához ért, és hirtelen lobot vetett. A láng a szerencsétlen leányt egészen elborította, úgy, hogy az égő fáklyának nézett ki. Kétségbeesett sikoltozására többen összeszaladtak és menteni iparkodtak, de a lángokat már csak akkor olthatták el, midőn a szerencsétlen áldozat súlyos égési sebeket szenvedett.

1911-ben számos cikk szól — olvasói leveleket is közölve — a Jászkürt utca környékén sorakozó nyilvános házak ellen. 1913-ban megszületik a döntés, melyről ismét a megyei lapot idézzük: „Rég ideje vajúdik már a kérdés, hogy hol lennének a bordélyházak elhelyezhetők. Több határozat keletkezett az ügyben, de az érdekelt lakosság részérőli fellebbezésekkel, deputációkkal emelt tiltakozások miatt jogerőre nem emelkedhetett. Most végül úgy határozott Szolnok város tanácsa, hogy az örömtanyák részére a Koszorú utcát jelölte ki. Lehet, hogy ez újabb elhelyezés ellen is történik felszólalás, de már elvégre is, valahol csak el kell helyezni a bordélyházakat is.”

Jász-Nagykun-Szolnok vármegye „Szabályrendelet a kéjelgés, bordélyházak és kéjnőkről” címmel szabályozta e tevékenység kereteit. A 15. § szerint a bordélyház ablakai egész napon át befüggönyözve és az alsó ablakok mindig becsukva tartandók s a bordély-tulajdonosnő felügyelni tartozik, hogy az ablakoni kacérkodást vagy a vendégbehívás más módját ne használják. A házirend 9. §-ában a „bordély-talajdonosnőnek kötelességül tétetik szigorúan arra ügyelni, hogy serdületlen ifjak vagy tanulók a házba be ne lépjenek, belépés esetén minden kivétel nélkül őket kiutasítani köteles, ezen szabályok megtartására a rendszabályokban foglalt büntetés terhe alatt köteleztetik”. Ennek ellenére a Külső-Szolnok című lap 1873-ban így panaszkodik: „a közigazgatási hatóság figyelmébe főleg Papmayer Antal bordélyházát ajánljuk, hol együgyű, tapasztalatlan, kiskorú ifiak kizsebeltetnek és váltók aláírására kényszeríttetnek”.

Az örömtanyák „személyzetének” toborzása során sokszor megszegték a szabályokat. Egy ilyen esetről 1910-es újsághír tudósít: „Csinos kasszírnő van Matucz Józsefnek a Három rózsához címzett kávéházában. Piroskának hívják. Rusznyák Mihályné bordély-tulajdonosnő szemet vetett reá, s a nála alkalmazásban levő Kegyes Eszterrel felkeresték, hogy rábírják, miszerint kávéházi trónusát az örömhölgyek éjjeli szalonjával cserélje föl. De mindenféle kecsegtető ajánlat dacára sem sikerült a leány elcsábítása, ezért a leány panaszt is tett a csendőrségnél a kerítőnők ellen.”

Az egyébként legálisan működő cselédszerzők sem mindig tudtak ellenállni a bizonyára jobban fizető üzletnek. Egy 1909-ben történt esetről részletes beszámoló áll rendelkezésünkre. Ebből szemezgetünk:

Jól mondja a magyar közmondás, hogy hol az ördög nem boldogul, oda vénasszonyt küld. Íme előttünk a szörnyű példa. Friedvalszky Ferencné szül. Szellő Mária 72 éves cselédszerzőné, kinek üzlete a Baross utcában van, korlátlanul gyakorolja már évek óta a kerítés gyalázatos mesterségét.

Eddig a hivatásosokról, szakkifejezéssel „bárcásokról” szólt a krónika. Nekik azonban gyakran akadtak műkedvelő, alkalmi konkurenseik. Az I. világháborús állapotokról a Haladás című lap számolt be 1918-ban:

"Hölgyek ültek szerdán este 10 órakor a Deák Ferenc (ma Tisza Antal) utca sarkán lévő padon. Hat cseh katona sétált el előttük. A hölgyek rájuk mosolyogtak, sőt egyikük megszólított közülök egyet: 'Megálljon csak kis németke, jöjjön ide!'

A cseh katonák odamentek, beszélni nem tudtak a hölgyekkel, mert nem bírják a magyar nyelvet, és így csak tapogatódzva értették meg egymást. E pillanatban ért oda a csendőrőrjárat és igazolásra szólította fel a dámákat, de azok megugrottak. Neveket nem említünk meg, pedig megismertünk közülök kettőt.

Hadi nők, kiknek férjei, harctereken küzdenek, gyermekeik pedig odahaza sínylődnek. Szédületesen lezüllöttek a háború alatt az erkölcsök. Szomorú, hogy a nők fogdossák éjjelenként a férfiakat...

Tárgyunkban irodalmi műveket is tanúul tudunk hívni. Nagy Lajos író, a realisztikus társadalomábrázolás egyik kiváló XX. századi képviselője Magyar város 1932-ben című írásában a Thököly utca környékéről szól:

„Ebben a városrészben lelhető fel a város hatóságilag elismert prostitúciója is, mármint a közhasználatú hölgyek, kiknek létszáma kilenc. Egy-egy szerelmi légyott ára két pengő, a hölgyek látogatói diákok s kis fizetésű tisztviselők. Egy hölgy üzemi költsége — lakás, koszt, kozmetikai szerek, cigaretta — havi kétszáz pengő. Ugyane városrészben öt család él meg ennyiből. — Lám, az már elhibázott intézkedése volt Vass Józsefnek — magyarázza az anyagilag érdekelt hatósági úriember —, hogy megszüntette a nyilvánosházakat; azelőtt három nyilvánosház volt, huszonnyolc-harminc nővel, megszűnésük nekem négyszáz pengő havi jövedelemcsökkenést jelent. — Minden intézkedés jó, de ez az egy határozottan elhibázott volt... Feltétlen szükség van tehát, a hölgyek csekély száma miatt is, a hatóságilag csak titokban elismert, úgynevezett nyilvános... akarom mondani: titkos prostitúcióra. Hogy mi volna az, azt nehéz megmondani, de valami kétféle dolog: az egyik, hogy van ötven-hatvan nő, lányok és asszonyok, akik mindenki által ismert 'titkos' találkahelyekre járnak, vagy ilyenekre elhívhatók, ezeknek ára öt-tíz pengő, kizárólag az úriemberek számára; a másik — ez már nem is prostitúció, hanem szerelem a magántulajdoni társadalom világában. Például harmadszor láttam a kávéházban egy öregedő, de még mindig csinos, különösen jó alakú hölgyet együtt ülni két férfival. Már az első alkalommal megállapítottam a tényállást: szerelmi háromszög esete forog fenn. Brillírozni akartam lélektani érzékemmel, egyszersmind föl akartam világosítani a helybelieket Alig kezdtem azonban a magyarázatba, nevetve hurrogtak le: köztudomású! A kis kövér férfi hivatalnok, az asszony férje; a nagy melák ember hivatalnok, a kis kövérnek főnöke s az asszony barátja.”

A szociografikus leírás után a regényírónak adjuk át a szót. Thiery Árpád — aki Szolnokon élte ifjú éveit — nyilvánvalóan saját élményeit írja le Freytágék című regényében: 1945 őszén „új lakást kellett keresni. A Hátsó Negyedben találtak egy udvari szoba-konyhás bérletet, a bordélyház szomszédságában.” Frank „nem kevés kíváncsisággal, sőt izgalommal tekintgetett a magas deszkakerítés mögé, be is leselkedett volna az udvarra, ha nem fél az aranysújtásos zubbonyban vigyázó kidobólegénytől, de az első naptól fogva szégyenkezett, hogy egy bordélyház tőszomszédságában laknak. A lányok civilben a másik utcára nyíló kaput használták, a feltűnő öltözetből és a parfümillatból azonosította őket.” Egy másik regényében e sorok szerepelnek: Gerzson „belesett egy udvarba. A kerítés mögött összeomlott vályogépület hevert a földön. A másik oldalon három egymást követő szoba. Negyedik a nyári konyha. Abban lakott az új lány. A rugós kaput csak a tulajdonos felől lehetett kinyitni. A kapun innen vidám életű bordélyház, amott a Madam lakórésze. Az ő kapuja más utcára nyílt. Ráncos képű öregasszony volt, Erdélyből elszármazott színházi öltöztetőnő. Naphosszat ült tejeskávét, levest, pár falat húst evett, semmi mást. Nagyítólencsével olvasgatott, főleg Flammarion francia csillagász tudományos jóslatait.”