Kósa Károly

SZOLNOK
SZOMORÚ NAPJAI
1849. január


Csikorgó hideg volt, esztendő utolsó napja. Az emberek ilyenkor otthon szoktak ülni, templomba járnak, megköszönik a napok urának az elvett évet, s áldást kérnek az ismét jövőre. Estenden beülnek meleg szobáikba, mulatnak, beszélgetnek, kártyáznak, éjfélig eltelik bizalmas tréfa közt az idő, s az első óraütést az új esztendőben üdvözlő pohárcsengés köszönti fel... Az ezernyolcszáznegyvennyolcadik év utolsó napja nem látta ez ihlett örömöket Szolnokon és túl és innen... Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az” — írta Jókai Mór, kinek nyomán újra felidézzük e napok eseményeit.

Az 1848. év utolsó napjaiban visszavonulásra kényszerítették honvédségünket Windischgraetz túlerőben lévő csapatai. A december 30-i móri csata elvesztésének hírére Kossuth Lajos intézkedett a Szent Korona, az országos pénztár és a bankjegygyár gépeinek Debrecenbe szállításáról. Másnap az országgyűlés is úgy határozott, hogy az Országos Honvédelmi Bizottmánnyal együtt átteszi székhelyét a hajdúság fővárosába. A Budát fenyegető császári csapatok elől Buda és Pest népe is menekült. Aki csak tehette, vonatra szállt, s az 1847-ben felavatott vaspálya végállomása Szolnokon volt.

A magyar koronázási ékszerek. anTi.foto (Panoramio)

Érzékletes leírást ad az 1849. év első napjainak szolnoki eseményeiről Jókai Mór A két menyasszony című elbeszélésében: „Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó gőzmozdonyok zúgása, fütyölése. A pályaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg tömve-tömve emberekkel, kik rémült, kétségbeesett arcokkal szálltak ki a vagonokból, összefagyva, elkényszeredve, s nem tudtak merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban... És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott, összeéhezett népet. A már ottlévők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak volt valakije, akit várt...” Nem csodálkozhatunk azon, ha el-elkeveredett az útipodgyász. Még hónapok múlva is körözték az eltévedt málhákat a „Közlöny”-ben.

Az 1847-ben elkészült Pest-szolnoki vasútvonal végállomása. Leipziger Illustrirte Zeitung, 1851.

Túl Szolnokon pedig — citáljuk ismét Jókait — a tovább menekvők szekerei futottak hosszú, szakadatlan sorban. Rossz, csikorgó járművek, a göröngyös, felfagyott úton, megrakva málhákkal, betakargatott nőkkel, gyermekekkel és férfiakkal, kiknek bajuszán, szakállán jégcsapokat vert a deres zúzmara.

Napokig csúcsforgalom volt a Tisza-hídon. A szekeresek nem győzték a sok fuvart. A város néhány fogadója, másfélezernyi lakóháza sem tudta befogadni az ittrekedteket. „Az emberek összevissza futkostak. Legjobb ismerősök észre sem vették egymást, tulajdon bajukkal voltak elfoglalva. A nagy, dúlt tömegben mindenki magára volt hagyva, senki sem segített egymásnak... Kényelmes nagy urak, kiknek egy palota alig volt elég máskor, jól érzék magukat egy-egy nádas hajlék földes szobájában... Régi ellenségek, kik egy országban nem fértek el egymástól, most összetörődve lapultak meg egymással egy szobában...

Menekülés Debreczenbe, 1849. jan. elején. Egykorú vázlatok után.
(Gracza György Az 1848–49-iki magyar szabadságharcz története című könyvéből.)

E bús események elbeszélése során sem feledkezhetünk meg egy anekdotikus történetről, melyet szintén Jókai hagyományozott az utókorra Emléksorok című naplójában. Eszerint egy országgyűlési képviselő egy ceglédi vendéglő asztala fölött sopánkodott a dolgok állásán. A szomszéd asztalnál ülő hölgyek egyike ezért gyávának, hazaárulónak mondta és megfenyegette, hogy lefogatja. A képviselő, aki addig csak félt, ettől aztán meg is ijedt, és esdve kérte a hölgyet: ne magyarázza szavait hazaárulásnak. A hölgy még egyszer lepirongatta az aggódó hazafit, majd a magát megjavítás feltétele alatt megbocsátott, s erre szavát adta. Ennek ellenére egy órával később rárontott a követre egy kapitány, aki Szolnokra hozta, s egy ketrecbe zárta úgy, hogy hazaárulónak nevezte, de senki nem tudta, mit vétett. A továbbiakat lássuk Jókai szavaival:

Az ott lézengő népség azonban összefutott a látványra. — Ki ez? Mi ez? — Hazaáruló! — Kém! — Fel kell akasztani!
És sonica* fel akarták akasztani.
A népség ki akarta őt hozni ketrecéből. Már mutogatták neki a lámpásokat, hogy melyikre fogják akasztani.
Szerencséjére Kossuth a lármára odavetődik, s a képviselőben egyik legbizalmasabb emberére ismerve, azt csaknem azon percben menti meg, midőn már szét akarták tépni. A félreértés kivilágosult, a néptömeg eloszlott, a képviselő megmenekült.
Hogy miket állhatott ki a boldogtalan ez idő alatt? — mindenki szabadon képzelheti magának.
Ilyen bajok születnek abból, ha dámák avatkoznak az országlászat gondjaiba.


Kezdőlap
Lásd még:
MENEKVÉS DEBRECZENBE AZ 1849. ÉV KEZDETÉN

TÖRTÉNETI RAJZ. Írta: — r — Pest, 1850.
Nyomatott Landerer és Heckenastnál
Irományok