„Csikorgó hideg volt, esztendő utolsó napja. Az emberek ilyenkor otthon szoktak ülni, templomba járnak, megköszönik a napok urának az elvett évet, s áldást kérnek az ismét jövőre. Estenden beülnek meleg szobáikba, mulatnak, beszélgetnek, kártyáznak, éjfélig eltelik bizalmas tréfa közt az idő, s az első óraütést az új esztendőben üdvözlő pohárcsengés köszönti fel... Az ezernyolcszáznegyvennyolcadik év utolsó napja nem látta ez ihlett örömöket Szolnokon és túl és innen... Nem a hálaadás, az ádáz rémület ünnepe volt az” — írta Jókai Mór, kinek nyomán újra felidézzük e napok eseményeit.

Az 1848. év utolsó napjaiban visszavonulásra kényszerítették honvédségünket Windischgraetz túlerőben lévő csapatai. A december 30-i móri csata elvesztésének hírére Kossuth Lajos intézkedett a Szent Korona, az országos pénztár és a bankjegygyár gépeinek Debrecenbe szállításáról. Másnap az országgyűlés is úgy határozott, hogy az Országos Honvédelmi Bizottmánnyal együtt átteszi székhelyét a hajdúság fővárosába. A Budát fenyegető császári csapatok elől Buda és Pest népe is menekült. Aki csak tehette, vonatra szállt, s az 1847-ben felavatott vaspálya végállomása Szolnokon volt.

Érzékletes leírást ad az 1849. év első napjainak szolnoki eseményeiről Jókai Mór A két menyasszony című elbeszélésében: „Egész nap, egész éjjel szakadatlanul hallatszék a jövő és távozó gőzmozdonyok zúgása, fütyölése. A pályaudvarban rendetlen időközökben érkező vonatok álltak meg tömve-tömve emberekkel, kik rémült, kétségbeesett arcokkal szálltak ki a vagonokból, összefagyva, elkényszeredve, s nem tudtak merre fordulni az ismeretlen, túltömött városban... És újra meg újra jöttek a dübörgő, fütyülő vonatok, hozva összefagyott, összeéhezett népet. A már ottlévők odatódultak a kiszállókhoz. Soknak volt valakije, akit várt...” Nem csodálkozhatunk azon, ha el-elkeveredett az útipodgyász. Még hónapok múlva is körözték az eltévedt málhákat a „Közlöny”-ben.

„Túl Szolnokon pedig — citáljuk ismét Jókait — a tovább menekvők szekerei futottak hosszú, szakadatlan sorban. Rossz, csikorgó járművek, a göröngyös, felfagyott úton, megrakva málhákkal, betakargatott nőkkel, gyermekekkel és férfiakkal, kiknek bajuszán, szakállán jégcsapokat vert a deres zúzmara.”

Napokig csúcsforgalom volt a Tisza-hídon. A szekeresek nem győzték a sok fuvart. A város néhány fogadója, másfélezernyi lakóháza sem tudta befogadni az ittrekedteket. „Az emberek összevissza futkostak. Legjobb ismerősök észre sem vették egymást, tulajdon bajukkal voltak elfoglalva. A nagy, dúlt tömegben mindenki magára volt hagyva, senki sem segített egymásnak... Kényelmes nagy urak, kiknek egy palota alig volt elég máskor, jól érzék magukat egy-egy nádas hajlék földes szobájában... Régi ellenségek, kik egy országban nem fértek el egymástól, most összetörődve lapultak meg egymással egy szobában...„

E bús események elbeszélése során sem feledkezhetünk meg egy anekdotikus történetről, melyet szintén Jókai hagyományozott az utókorra Emléksorok című naplójában. Eszerint egy országgyűlési képviselő egy ceglédi vendéglő asztala fölött sopánkodott a dolgok állásán. A szomszéd asztalnál ülő hölgyek egyike ezért gyávának, hazaárulónak mondta és megfenyegette, hogy lefogatja. A képviselő, aki addig csak félt, ettől aztán meg is ijedt, és esdve kérte a hölgyet: ne magyarázza szavait hazaárulásnak. A hölgy még egyszer lepirongatta az aggódó hazafit, majd a magát megjavítás feltétele alatt megbocsátott, s erre szavát adta. Ennek ellenére egy órával később rárontott a követre egy kapitány, aki Szolnokra hozta, s egy ketrecbe zárta úgy, hogy hazaárulónak nevezte, de senki nem tudta, mit vétett. A továbbiakat lássuk Jókai szavaival:

„Az ott lézengő népség azonban összefutott a látványra. — Ki ez? Mi ez? — Hazaáruló! — Kém! — Fel kell akasztani!
És sonica* fel akarták akasztani. A népség ki akarta őt hozni ketrecéből. Már mutogatták neki a lámpásokat, hogy melyikre fogják akasztani.
Szerencséjére Kossuth a lármára odavetődik, s a képviselőben egyik legbizalmasabb emberére ismerve, azt csaknem azon percben menti meg, midőn már szét akarták tépni. A félreértés kivilágosult, a néptömeg eloszlott, a képviselő megmenekült.
Hogy miket állhatott ki a boldogtalan ez idő alatt? — mindenki szabadon képzelheti magának.
Ilyen bajok születnek abból, ha dámák avatkoznak az országlászat gondjaiba.”