A rovartani szakirodalom több mint 70 sáskajárást tart számon Közép-Európa vidékein. Eszerint hazánkban 1062-től 1879-ig pusztított a „keleti vándorsáska” (Pachytilus migratorius L.), illetve közeli rokona, a „hamvas sáska” (P. danicus L., cinerascens Fab.). Hamarosan megjelent azonban a „marokkói sáska” (Dociostaurus maroccanus Thunberg.), mely 1889-ben a Dél-Alföldön okozott károkat. A következő évben már Kunszentmárton és Csépa környékén, majd egyre több helyen mutatkozott, s csak 1892-ben tudták kiirtani. Egy évtizeddel később azonban újra felütötte a fejét, de már olyan nagy mértékben, hogy 1907-ben a sáskairtással foglalkozó törvényt kellett alkotnia országgyűlésünknek. A XXXI. törvénycikk minden bizonnyal egyedülálló az újkori jogtörténetben. Az alábbiakban a végrehajtás egyik, tudománytörténeti értékében legjelentősebb példáját mutatjuk be.

Az 1903-ban kezdődött, először Jászkiséren észlelt sáskaveszély elhárításával Jablonowski Józsefet, a Magyar Királyi Rovartani Állomás igazgatóját bízták meg. A késői bejelentés miatt csak a következő évben kezdhették el a szervezett védekezést, mely akkor már Jászapátiban és Kunmadarason is szükségessé vált. A szezon végén kapták az értesítést, hogy a sáskafertőzés átterjedt a Hortobágyra — egy hevesi napszámos kifejezésével: a „bolond nagy mezőre” — is, ahol 1905-ben szintén elkezdődött az irtás. A nagy veszélyeztetett terület miatt ott már elégtelennek bizonyult a régi módszer. Addig ugyanis az un. „cziprusi sövényt”, vagy „sáskasövényt” alkalmazták. Ez két darab 50–50 méter hosszú jutavászon, derékszögben felállítva. A vásznak találkozásánál gödröt ástak, s ebbe terelték be a fekete zászlós hajtók a rovarokat. Ez nagy türelmet és fegyelmet igényelt, s mivel csak bizonyos napszakokban, megfelelő időjárási körülmények között lehetett végezni, meglehetősen költséges volt. (A Hortobágyon már 1500–1800 napszámos dolgozott.)

A következő évre új megoldást dolgozott ki Jablonowski József. Tökéletesítette a régebben — eredmény nélkül — már alkalmazott „tövisboronát”, melynek lényege az, hogy a lovak által húzott szerkezet hátsó részén egy 2 méter hosszú és kb. 20 cm széles, sűrű fogú acélkefe helyezkedik el, melyet a gép önsúlya olyan erősen rányom a talajra, hogy az ott nyüzsgő rovarokat szétzúzza. (A közben hallható hangot „hersegés”-nek mondták.)

1906-ban 12 géppel indult a munka, s a siker láttán újabb 12-t készíttettek, de ez is kevésnek bizonyult, mert június végén Nádudvarról és Nagyivánról is sáska okozta károkat jelentettek. Amíg a gépek és a napszámosok küzdöttek a kártevőkkel, addig az irányítók felmérték a fertőzés nagyságát. A veszély ekkor — 1906. június végétől augusztus végéig — ért tetőfokára. Csak a Hortobágy — Jablonowski adata szerint — 120–150 ezer kataszteri hold területén 60–70 ezer holdnyi fertőzést állapítottak meg.

1907-ben már 275 szerkezet működött. Nádudvart — hol legnagyobb volt a veszedelem — teljesen sikerült mentesíteni. Ám ez az év ismét meglepetést tartogatott: újabb területek fertőződtek meg. Ezek megtisztítása szinte teljesen a következő évre maradt. Ekkor már nagyobb volt a gyakorlat, könnyebben ment a munka. Az irtás végeztével azonban Tiszafüreden és a bihari Nagylétán találtak sáskát.

1909-ben ez már nem jelentett komoly gondot, hiszen máshol már csak a megmaradt kisebb sáskafoltok megtisztítása volt hátra. Az irtást mégsem lehetett befejezni újabb záró meglepetés nélkül.

Már mindenhol vége volt az idénynek, s a gépek Pallagon, a Gazdasági Akadémia udvarában pihentek, amikor (június 11-én) Nagykörű község főjegyzője a következő jelentést küldte a Rovartani Állomásnak: „A mai napon jelentették, hogy a Nagykörű község határában fekvő pusztaperjésháti közbirtokosság legelőjén, s annak közelében fekvő földeken nagy mennyiségű sáskafajta rovar lépett fel, s pusztítja a gyengébb terményeket. Ezen rovarokból egy mintaküldeményt utasítás szerint spirituszba téve, hatósági vizsgálat czéljára felküldünk.” A minta 14-én érkezett Budapestre, ahol megállapították, hogy az mind marokkói sáska, melyeket legfeljebb 5–6 nap választ el a teljes megszárnyasodástól, mikor az addig ismert módszerekkel irthatatlanná válik.

Ekkor Jablonowski távirati értesítést kért a fertőzött földterület nagyságáról, majd telefonált Pallagra, hogy onnan 12 gépet küldjenek gyorsáruként Törökszentmiklósra. Az igazgató 16-án érkezett Nagykörűbe, ahol nagy és kellemetlen meglepetés várta: a sáskától nyüzsgő terület — a jelzett 500 kat. hold ellenére — 7–800 hold, s a szárnyasodás is előrehaladottabb volt.

Leírása szerint „a fertőzött legelő, Perjéshát (Pernyéshát) a községtől 4,79 kilométernyire fekszik, és csak 366 kat. hold. Alakja szabálytalan négyszög. Talaja szelíd szík, melyet itt-ott apróbb, másutt bujább növésű fű borít, míg a végig húzódó laposabb részen tavasszal hosszabb ideig megáll a víz. A sáros legelőn megforduló jószág körmenyoma még a nyár derekán is meglátszik. A legelő három oldalról árokkal van körülvéve, míg a Tisza védőtöltése felé eső (déli) oldalán a szántóföldek közvetlenül a legelő szélén kezdődnek. E kis legelőt köröskörül szántóföldek veszik körül.”

A látottak alapján a Földmívelési Minisztériumtól további 188 gép szállítását és a szükséges pénzösszeg kiutalását, Jász-Nagykun-Szolnok vármegye alispánjától pedig 210 fuvaros, 600 napszámos és 15 csendőr biztosítását kérte, s intézkedett a már szabadságolt munkatársai visszahívásáról.

Június 17-én kezdődött a foltból kitörni és továbbvándorolni kívánó sáskák visszaszorítása. 18-án a fuvarosok már Törökszentmiklóson várták a gépeket, de csak 12 érkezett meg. Ezekkel azonnal elindultak, s még a következő hajnalon összeszerelték a kirendelt kovácsok. Késlekedés nélkül elkezdték a legelőt körülvevő vetések megtisztítását.
A többi 188 gép csak szombaton, 19-én érkezett meg a törökszentmiklósi vasútállomásra. A napok óta ott várakozó fuvarosok — több mint 200-an — elkezdték a szállítást, s a gyorsabb átjutás érdekében két révnél, a körűinél és a fegyvernekinél keltek át. Az első 24 gépet vasárnap reggel 7 órára, míg az utolsókat délután 4 órára szerelték fel. A Szartorisz Béla, Gerhardt Guidó, báró Splény Pál, Kadocsa Gyula, Vidovich László és Kovách Géza — valamennyien kipróbált gazdasági szakemberek, tisztviselők — által vezetett sáskairtó „csapatok” az összeszerelés ütemében indultak a Jablonowski által kijelölt helyekre. Este 6-kor már a vetések teljes területén folyt a munka, melyet fél 9-kor hagytak abba a sötétedés miatt.

Másnap (hétfőn) hajnali 2-től tevékenykedtek, s reggel 7 órára végeztek a vetések tisztításával. A nappali kényszerszünet után — melyet pihenésre, és az esti „műszak” megszervezésére használtak fel — este 6 órakor kezdték az irtást a legelőn. Óriási hernyóként húzódott a két hatalmas, 120-130 méter széles és 250–300 méter hosszú sor. „Szokatlanul hersegett ez a kezdetben egy tömegben és szinte egymás mellett haladó két gépsor, mert mindkettő a legelő közepén, a Tisza gátja felőli oldalról indult meg, és a közepén végigmenve, a legelő észak-nyugati oldala hosszában húzódó útnál balra és jobbra kanyarodtak, s azután mindegyik külön-külön nagy kört kezdett kialakítani...” Ebből is látszik, hogy a hatalmas legelőt milyen tervszerűen járták végig. A sötétedésig zászlókkal, majd fáklyákkal és őrtüzekkel jelölték a bejárandó útvonalat. Ezzel a komoly szervezést és együttműködést igénylő munkával pirkadatra végeztek. A továbbiakban már csak a bejárt terület újabb átvizsgálása volt hátra, mellyel fél 7-re mindenhol végeztek.

A szervezési és vezetési feladatokat egyaránt ellátó Jablonowski József a körűi sáskamentesítés tanulságait abban látta, hogy az éjszakai munkával — mivel akkor a szárnyas sáska sem tud menekülni — a napi hasznos idő 4 óráról 12 órára növelhető. (A gépeket a következő évre lámpákkal szerelték fel.) A sáskairtás addigi 15–25 napos szezonja szintén megháromszorozható. A fentiekkel, illetve az időben történő bejelentéssel gyorsabban és eredményesebben végezhető, s töredékébe kerül az addigiaknak. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei hatóságokéhoz hasonló, példás együttműködéssel a sáskavész megszüntethető. „Büszkeség tölt el, ha visszagondolok az 1907-ben és 1908-ban a Nagy-Hortobágyon és határtalan szomszédságában folyó emberfeletti küzdelemre, amikor egyszerre 30–50 ezer kat. holdnyi területen folyt a kétségbeesett harc, melynek végén mi lettünk a helyzet urai. De mi az ahhoz a nagy sikerhez képest, melyet Nagykörűben, a csak 7–800 holdon vívott sáskacsatában elértünk!? Ha az előző két év az iskola és a tanulás éve volt, akkor az 1909. év júniusa a váratlan számonkérés, de egyúttal a fényes vizsgálat ideje, mely a mi hazai sáskairtó rendszerünk teljes érvényesülését és feltétlen győzelmét biztosította” — írta később Jablonowski.