Nagy írónk szenvedélyesen tanulmányozta a magyar nép életét. Egyike volt legszorgalmasabb országjáróinknak. Szolnokon is gyakran megfordult. 1941. szeptember 3-án a Kisgyepre is ellátogatott a helybéli Kiss Gábor árvaszéki ülnök és Palotay Mihály városi szociális előadó társaságában.

A városszéli legelőt az 1920-as évek közepén felparcellázták, s kispénzű emberek emeltek rajta kicsiny hajlékokat. Móricz Zsigmond írta róluk: „nyolcvan ilyen ház van valami százötven holdnyi mezőn szétszórva. Mindenütt van gyerek elég. Legtöbb helyen éppen be voltak zárva, mert a szülők távol voltak, s a gyerekek nagyon aprók. Hát ilyenkor az az úzus, hogy rájuk zárják az ajtót, hogy kárt ne tegyenek magukban”.

Nagy Istvánt otthon találta Móricz. Beszélgetésüket fénykép is megörökítette, melyen szorgalmasan jegyzetel az író. (Egy 1932. évi jegyzék szerint a Nyúl utca 8/a alatti ház tulajdonosa Nagy István volt.)  Egy másik háznál is otthon volt a gazda. Lapja, a Kelet Népe egyik téli számában írta később Móricz: „egy csizmás kis magyar állított be hozzám, s azt mondta: Maga volt nálam, látta, milyen nehéz dolgom van. Azért jöttem, beszéljen a polgármesterünkkel, csináljanak valamit, mert ez nem embernek való. Nem ismertem meg az embert. Dehogy nem — mondta — még cukrot osztogatott a gyerekeknek. Ott volt a házamba a Kisgyepen. Erre felismertem. Bujdosó volt, Bujdosó-Baranyi, akinek nyolc élő gyermeke van. Mikor ott jártam s néztem ezeket a kisházakat, ő vitte el az első díjat, mert nyolc gyerekével egy kétszer-három négyszögméteres szobában lakott. Tízen háltak egy hatszögméteres helyiségben. Négyen az ágyon, hatan a földre terített szalmán... Azt mondta Bujdosó: Tudja, azért kerestem ki magát, hogy ki lehetett az, aki olyan gavallérosan megmondta az igazat a városi uraknak? Hát ha megmondta, most csináljon is valamit, mert így nem megy. Két gyermekem már hetek óta nem járhat iskolába, mert nincs cipőjük, pedig szeretném ha tanulnának. Mert ha tanulnak, akkor lehet belőlük valami. Ha meg nem tanulnak, az lesz mind, ami én vagyok."

Az író természetesen nem tehetett mást, mint hogy közvetített. Dr. Szabó Ferenc polgármesternek adott tanácsáról is a Kelet Népében számolt be: a segélyek kiosztása, illetve a tervezett strandfürdő-építés helyett (melynek földmunkáiért a munkanélküliek kaptak volna bért) „építsétek fel a szegények telepét. Hogy azt az ötvenezer pengőt mindjárt a saját házaik építéséért kapják meg a szegények. És így alkalom volna rá, hogy tökéletesen meg lehessen oldani a kérdést...”

Ezután már csak egyszer, 1942. júliusának elején járt városunkban. „Nagyon fáradt vagyok. Sokat dolgoztam az utóbbi időben” — közölte a Szolnok és Vidéke riporterével, s egy hónappal később távozott az élők sorából.