Erdélyből Túrkevére költözött örmény család tizenhatodik gyermekeként, 1830. február 2-án látja meg a napvilágot. Szolnokon és Pesten jár gimnáziumba, majd jogot hallgat Pozsonyban. 1847-ben ügyvédbojtár lesz Széchenyi István titkárságán. A márciusi ifjakkal együtt elkíséri az országgyűlés küldöttségét 1848. február 13-án Bécsbe. Visszatérve fáklyás menetet tartanak Batthyány Lajos tiszteletére, s Gajzágó Salamon a szónok.

Már 1848 tavaszán elragadja a szabadságszeretet héve, s beáll a Zrínyi honvéd zászlóaljba. Részt vesz a szerb támadók ellen vívott ütközetekben. Hadnagyi rangban van, mikor súlyos sérülést szenved a móri csatában. Elfogják az osztrákok, s gyalog kísérik Bécsbe, majd a königgrätzi börtönben sínylődik.

Itthon holtnak hiszik, elsiratják szülei és testvérei. Apja az 1849. év őszén tartott túri vásárban van, amikor egy magas, rongyos ruhájú fiatalembert lát közeledni, s akiben fiát ismeri fel.

Nem sokáig marad az apai házban. Birtokára, az erdélyi Némára költözik, hol csendesen gazdálkodva várja a haza sorsának jobbra fordulását. Visszavonultságában szépírói tevékenységet folytat. Előbb Sali Bánk álnéven, majd saját nevén írt beszélyeit a Hölgyfutár című lap közli. Békesi című, a kolozsvári színház által 40 arany pályadíjjal jutalmazott történeti drámáját a pesti Nemzeti Színház is bemutatja. Majláth Margit című színművét a kolozsvári színház adja elő.

1861-ben Belső-Szolnok vármegye főjegyzője lesz. A közgyűlésben mindig nagy figyelemmel hallgatják a megnyerő külsővel megáldott szónok szép beszédeit. 1863-ban Szamosújvár követnek választja a császár által összehívott nagyszebeni tartománygyűlésbe, melyet ő — magyar képviselőtársaival egyetemben — bojkottál. 1867-től Belső-Szolnok vármegye főbírája lesz, s a megye díszkarddal tünteti ki. Szamosújvárt képviseli az utolsó erdélyi, majd a pesti közös országgyűlésen. Később a képviselőház alelnöki tisztét is ellátja. 1870-ben az állami számvevőszék elnökévé választja a parlament. Ezt a miniszterekével egyenrangú állást ő tölti be először az országban.

1892-ben történt nyugalomba vonulásakor így méltatja a Vasárnapi Újság: e „fontos és nagy felelősséggel járó tisztet 22 éven át közmegelégedésre viselte. Ez állásában nemcsak a kezdet nehézségeit sikerült legyőznie, hanem az új intézmény működését oly szerencsésen irányozta és állandósította, hogy az ma egyik legtökéletesebb szerve alkotmányunknak.” Ugyanekkor a király titkos tanácsosi rangot és I. osztályú vaskorona-rendet adományoz neki, valamint a főrendiház örökös tagjává nevezi ki.

Ettől kezdve túrpásztói birtokán, az apja által ültetett vén akácok zöldellő lombjai alatt tölti nyarait. A túrkevei vasútvonal kiépítésében, s a gazdasági kiállításban való közreműködéséért díszpolgárságot adományoz neki városa. Az oklevél átvételekor e szavakat mondja: „Szeretem Túrkevét. Ebből a határból vittem szívemben az erőt az élet szövevényes útaira. Mindig visszavonzott valami. Bizonyosan az ellenállhatatlan szeretet e föld iránt — s visszatértem.”

1898. március 9-én távozik az élők sorából. Túrkeve középületein fekete zászló tudatja a gyászos eseményt. A politikai közélet képviselőin, népes rokonságán kívül szülővárosának küldöttsége is elkíséri utolsó útjára, a budapesti Kerepesi temetőbe.