... A Gavanski-féle vízimalomnál hosszú földgát állta útját a folyónak, és a gát és a malom között volt a Szív. Téglából épített, egy méter magas, csúcsos emelkedő, amolyan kezdetleges zsilip, amely alacsony vízálláskor teljesen elzárta a folyót és a vizet a malom lapátjai felé terelte. A Krivaja azonban itt ritkán apadt le egy méter alá, a víz többnyire keresztülzúdult a szív alakú emelkedőn, fehér habokat vetve csapódott le a másik oldalon, és a Szív tulajdonképpen olyan volt, mint egy szép kis természetes vízesés. Tiszta, átlátszó víz csobogott itt, a halak is szépen látszottak, szinte átrepültek a Szív felett, a másik oldalon néhány pillanatig zavartan forgolódtak a habok között, aztán méltóságteljesen elúsztak a Kálvária felé. Az egész Krivaján talán itt lehetett a legkönnyebben halat fogni. Nem nagy halakat, mert azok elkerülték a vízesést, és inkább a vízimalom lapátjai alatt úsztak, hanem az apróbbakat, amelyek nem tudtak kimenekülni a víz sodrásából, és tehetetlenül hullottak át a csúcsos emelkedő másik oldalára.
Török Ádámmal rengeteg apró halat fogtunk a Szívnél. Odaálltunk a vízeséshez, és elkapdostuk őket, amikor a zuhanástól megzavarodva, hirtelen nem tudták, hogy merre ússzanak. Illetve jobbára csak én fogdostam a halakat, Török Ádám meg mögöttem állt a bicskájával, elszedegette tőlem, és ott helyben kibelezte, megtisztogatta és megmosta őket...

Jó hely volt a Szív, majdnem olyan jó hely, mint a Kálvária. Különösen esténként, amikor egyre hangosabban zuhogott a víz, úgy látszott, mintha sokkal gyorsabban folyna, mint a napvilágnál, és a vízesés is egészen magasra nőtt...

... Rézi is kijött a Szívhez. Mi ketten Török Ádámmal a gáton ültünk, lábunkat a vízesés fölé lógattuk, és időnként beleköptünk a folyóba. Hűvös, őszi szél fújt, fürödni már régóta nem lehetett, kárászt fogni sem volt kedvünk, még beszélgetni sem volt kedvünk: tulajdonképpen amióta Gilike meghalt, alig szóltunk egymáshoz, hallgatagon ültünk a Szívnél, és köpködtünk a folyóba. Rézi lekuporodott mellénk, láttuk, hogy kérdezni akar tőlünk valamit, de mi csak unottan biccentettünk a fejünkkel, nem szóltunk egy szót sem, tovább bámultuk a vízesést meg a habokban vergődő ijedt, kis halakat...