 |
||||||
| Nemzeti Jövőnk, X/17. 1941. febr. 28. p. 2. |
||||||
Nem is olyan régen, még 20-30 évvel ezelőtt is hét vármegyére szóló eseménynek számított a szolnoki vásár, ahová már jó előre készültek a gazdák. Kiszemelték az eladásra váró állatokat, számba vették, kinek mire van szüksége a családban, és mire elérkezett a szolnoki vásár, már hajnalban valóságos szekértábor tanyázott a „Rőt ökör” vendéglő udvarán. Reggelfelé már javában alkudoztak a gazdák a kupecekkel a hatalmas vásártéren. A lovak, tehenek és kisborjúk, meg a birkák hangjának a zsivaja elkeveredett a „paksusokat” cserélgető magyarok beszélgetésével, ami hamarosan a lacikonyha kellemes zsírszagú levegőjében a megkötött vásár öröme feletti parolázásban és áldomásivásban ért véget. Az üzlet után megpihent a gazda a szekérderékban, megmutatta az asszonynak, ha vele volt, a ropogós bankókat, azután elindultak felhajtani egy kupica pálinkát a Gólya kocsmába. Utána bereggeliztek az otthonról hozott jó hazai szalonnából, és hozzákezdtek szétnézni a szolnoki vásárban, ahol már álltak a napfényben az árusok tarka sátrai megrakva mindennel, amit csak el lehet képzelni: rámás csizma, ruhának való, játékszer, kalendárium és szerelmi levelező. Isten szabad ege alatt olyan volt a szolnoki vásár, mint a mai nagyvárosi áruházak, ahol a bölcsőtől a koporsóig úgyszólván minden kapható volt.
Ha az állat vagy a termény elkelt a szolnoki vásárban, az árusok nem győzték kiszolgálni a vevőket. A gyerekek fújták az olcsó papírtrombitákat és cukorfütyülőket, és ott tolongtak a sergő meg a mutatványos bódék körül, ahol meg lehetett látni pár fillérért a csont nélküli embert, a tűz- és kardnyelőt, és a törpéket is. A gyorsfényképész nem győzte megörökíteni a sok legényt és menyecskét, mert zajlott az élet a régi szolnoki vásárban. Estére, amikor oszlóban volt a vásár, hét vármegye felé robogtak haza a szekerek a porzó országutakon. Az utcaseprők morogva takarították el a sok szemetet az ezrekre menő tömeg után, a vámosok pedig gyertyafény mellett olvasták össze a cédulaházakban a sok helypénzt és kövezetvámot, ami Szolnok városának egyik legnagyobb és legbiztosabb jövedelmi forrása volt. Olyan szép volt a szolnoki vásár nyüzsgése, hogy festőket ihletett meg Pettenkofentől Bihari Sándorig, akinek híres Szolnoki vásár című képe az egész ország tetszését megnyerte.
Akik emlékeznek a régi szolnoki vásárokra, most is és a közelmúltban is tapasztalhatták, hogy a szolnoki vásár haldoklik. Szép csendesen visszafejlődött, mert a mai élet megölte a népi életnek ezt a hagyományát. Szolnok, az egykori sólerakodóhely a háború után hatalmas fejlődésnek indult. Elvesztette mezőváros jellegét és rohamosan épülni kezdett. A korszellem is a vásár intézménye ellen fordult, és kiadták a jelszót, hogy a nép vásároljon az üzletekben, ahol nem csapják be selejtes áruval. Szolnok nem volt már rászorulva a nagy kövezetvám-bevételekre, amit pótoltak az időközben megszaporodott kereskedők adói. Ez lett az oka annak, hogy a város felparcelláztatta 1925-ben az óriási kiterjedésű vásárterét, és helyén részben középületet emelt, mint a Fa- és Fémipari Szakiskola, részben parkíroztatta, aminek közepén az Országzászlót állította fel, a többi telket pedig családi házak céljára eladta.
Szolnok városának a régi vásártér helyett ezért újról kellene gondoskodnia, de nem talált megfelelő helyet az országos vásárok számára. Az állatvásár a városon kívül kapott helyet, a kirakodó vásárt pedig szétszórták a mellékutcákba. Hozzájárult a szolnoki vásár hanyatlásához az is, hogy a vásár napját hétköznapra tették át, amikor az egyszerűbb gazda- és munkásemberek nem érnek rá vásárba menni. Szolnok város legutóbb azt kérte a belügyminisztériumtól, hogy törölje el a vásárt teljesen, és helyette a város havonta tarthasson kisebbszerű havi vásárt. Ha ez sikerül, eltűnik a szolnoki vásár mai csökevény formája is. |
||||||
| Az 1941. évi - a szerző megnevezése nélkül közölt - cikk digitalizált, illusztrált szövege. A címkép Pataky László Vásár (1884) című festménye. |
| Kezdőlap | Adattár |
