Szolnok város Tisza-parti sávja, a mai belváros jelentős hányada évszázadokig „külön életet élt”. A XIX. században is a Kincstár birtokában lévő Sóhivatal raktárai és egyéb kamarai épületek foglalták el. Ezt láthatjuk pl. Lehnhardt Sámuel 1827-ben keltezett céhlevélen fennmaradt metszetének részletén is.
 

1882-ig kellett várakozniuk elődeinknek, míg „Örök adásvételi szerződés” révén megvásárolhatták az államkincstártól (az egykori vár helyével s más értékes ingatlanokkal együtt) ezt a város testébe ékelődő területet, s szervesen kapcsolódhatott a város mindennapi életéhez. Ezután azonban sokáig piactérként hasznosították. Ezt az állapot ábrázolja az 1903. évi házszámozási térkép részlete: az 1878 novemberére elkészült Megyeháza mögött búzapiac, s a majd 1912-ben megépülő színház helyén csirkepiac volt.
 

1911-ben pályázatot hirdetett a város képviselőtestülete a Tisza-part rendezésére. Hét pályamű érkezett, ám az eme alkalomra alakított bizottság legalkalmasabbnak mégis Zombory Lajos, helyi festőművész-építész pályázaton kívül beadott, nyolc változatban készült, a későbbi szálloda és gyógyfürdő, valamint egy kultúrpalota elhelyezésének tervét is tartalmazó elképzelését találta. A megvalósítás azonban ekkor elmaradt, s a világháború, a román ostrom okozta károk helyreállítása, illetve a város szegénysége tovább késleltette.
 

A régóta várt alkalom 1925-ben érkezett el, amikor megszületett a „XXII. törvénycikk a városok kölcsönéről”. Ennek révén ebben az évben, majd 1926-ban 1.494.603 Pengő hitelhez jutott városunk a New York-i Speyer és Társa bankkonzorciumtól. Ebből az összegből készült el a Tisza-hídtól a református templomig terjedő terület parkírozása, a Tisza Szálló és Gyógyfürdő épülete az 55,6 °C alkáli hidrogén-karbonátos és jódos hévíz feltárásával. (Ebből a kölcsönből épült Rerrich Béla terve alapján a Városháza mellett a mai Táncsics u. 1 sz. „városi bérház”, s a vágóhíd.)

 
Az 1927. évi várostérkép lenti részletén jól látható Zombory Lajos elképzelésének (ld. a fentebb az 1925-ben továbbfejlesztett terv rajzát) megvalósulása. A jobb szélen látható kultúrpalota kivételével minden megvalósult. A konkrét terveket azonban mások, hazánk legkiválóbb szakemberei készítették.


A Tisza-hídtól a református templomig terjedő partrész, a mai Tisza park (1894-től Gymnasium tér, 1915-1945-ig Horthy Szabolcs tér, 1919-ben átmenetileg Ady Endre tér, 1950-1965-ig Felszabadulás tér, 1965-1990-ig Lenin park) és a Verseghy park (az 1930-as évektől 1942-ig Tóth Tamás park, 1942-1945-ig Horthy István park, 1945-1990-ig Marx park) területének — beleértve az 1949-ben épült, majd bővített Damjanich Uszoda helyét is — parkírozásáról az 1925. október 30-i ülésén döntött városunk közgyűlése. „A tervek elkészítésével, a munkálatoknak saját kizárólagos felelőssége mellett való vezetésével és ellenőrzésével” Rerrich Béla (Bp. 1881 – Bp. 1932.) építészt, kertépítőművészt (a Kertészeti Tanintézet tanárát) bízták meg. Dr. Ballenegger Róbert agrogeológus útmutatása alapján kanadai nyárfákat, boglárfákat, amerikai kőriseket ültettek. Az 1926 májusára elkészült — eredetileg 10 holdon elterülő — versailles-i stílusú park ma is egyik ékessége városunknak.

 
Szintén 1925-ben döntött a közgyűlés városi gyógyfürdő és szálloda építéséről. A Zombory Lajos által megálmodott helyre Hegedűs Ármin (Szécsény, 1869. – Bp., 1945.) építész tervét fogadták el. (A zárt pályázaton Káldor Gyula és Sebestyén Artúr ellenében nyert. Utóbbival együtt tervezte az 1918-ban felépült budapesti Gellért Szálló és Gyógyfürdő épületét.) Az 1926. január 18-i ülésén „Kiköti a képviselőtestület és kötelezi nevezett vállalkozó céget, hogy a most neki vállalatba adott részmunkálatokat az ajánlatban megadott ár keretein belül csakis állandóan Szolnokon lakó és itt önálló ipart folytató iparosokkal tartoznak végeztetni, általában minden módon oda törekedni, hogy az alkalmazott segédmunkások is elsősorban a szolnoki iparosok közül alkalmaztassanak.” A „Bede-Ehrlich-Dömény cég” tavasszal kezdte el a munkát, s 1928. április 14-én, egy szombati napon adták át a 28 szobából álló szállodát és az éttermet. A 145 meghívott vendéget Westher Rudolf, az étterem első bérlője — szolnoki vendéglős dinasztia tagja — fogadta.
 

A fürdő vízellátását szolgáló kutat 1927 januárjában kezdték fúrni, s 1928. szeptember 26-án tört fel, csaknem 900 méter mélységből a hévíz, igazolva Horusitzky Henrik és Pávai Vajna Ferenc szakvéleményét. A vegyi elemzést az Országos Közegészségügyi Intézet végezte, s szakvéleménye szerint „a szolnoki ásványvíz legkiválóbb tulajdonsága helyszíni magas hőfoka (55’5 C), melynek még alkálikarbonát tartalma adja a különlegesebb jelleget”. A Magyar Királyi Földtani Intézet által is megvizsgált, s a karlsbadihoz és a vichyihez hasonlított vizet máig sokrétűen hasznosítják.

 
Források:
Berta Ferenc–Kardos Tamás: Tisza Szálló és Gyógyfürdő. Szolnok, 1992.
Cseh Géza: Három nemzedék. Adatok a szolnoki Scheftsik család múltjából.
   In: Zounuk 21. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár évkönyve. Szolnok, 2006. p. 81–116.
Cseh Géza: Szolnok város utcanevei. Szolnok, 1993.
Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Képeslaptár (http://kepeslaptar.vfmk.hu)
Kaposvári Gyula: A Speyer-kölcsönből épült Városi Bérház Szolnokon. In: Új Néplap, I/3. 1990. ápr. 10. p. 4.
Kaposvári Gyula: Szolnok képekben. Szolnok, 1984.
Kaposvári Gyula: Utcák, terek kultúrája.
   In: Képzőművészeti Világhét Szolnok megyében 1978. szept. 16–24. Katalógus. Szolnok, 1978. p. 5–11.
Kósa Károly: Belváros. Egy szolnoki kerület „életrajza”. (Előadás, 2008. jan. 29.)
Kósa Károly: A Tisza Szolnoknál. Kultúrtörténeti „kaleidoszkóp”. (Előadás, 2008. szept. 30.)
Kósa Károly: A szolnoki Áldás-víz. In: Szolnoki Lap, II/8. 2006. augusztus, p. 3.
Szolnok város közgyűlési jegyzőkönyve 1925, 1926. (Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár)